Zene

Az idei gyulai Shakespeare Fesztivál talán legnagyobb durranása az Oskaras Korsunovas rendezte Rómeó és Júlia volt; egyébként aligha valami lélegzetelállító vagy meghökkentő interpretáció okán (amúgy is legföljebb az lehetne meghökkentő manapság, ha Júlia mégis férjhez menne Párishoz, vagy az ifjú pár "kivándorolna" Padovába). Szóval nem: Korsunovas a közismert szerelmi történetet vitte színre - számítva arra, hogy közismert lévén eltekinthet a közhelyeitől, köztük elsőként a bájos-sírós-porcukros intonációtól. Porcukor helyett itt van a liszt:

Jesse Eisenberg 2002 óta igyekszik elveszteni filmbéli szüzességét, amiből olyan fesztiváldíjas kamaszdarabok születtek, mint a Roger Dodger és A tintahal és a bálna. Az Adventureland nagyjából ki is meríti az e műfajjal szemben támasztott követelményeket, sőt a retróhullámra is ráül; '87-es slágerekkel játszik.

A zenekar saját fejlesztésű szabadalma eddig jól működött: rendre elővenni egy csokornyit a hetvenes/nyolcvanas évek (legfeljebb zenei értelemben) "áldott emlékezetű" fordulójának punk/posztpunk/new wave/ elektropop kincseiből, és alapos bossás-dzsesszes-folkos génkezelésben részesíteni őket. E programra így, papíron legfeljebb egy-két albumot jósolnánk - csodák csodája, ők már a harmadiknál tartanak, s ehhez azért kellett némi áramvonalasítás is.

London legjelentősebb kortárs táncintézményét nevezték el róla (Laban Dance Center), Pozsonyban szobra van, Németországban és Svájcban, ahol koreográfusként és iskolaalapítóként működött, kultuszfigura, Magyarországon viszont, bár anyanyelve volt a magyar, leginkább csak arról a Lábán-írásnak nevezett lejegyzési módról ismerik, amely a kottához hasonló módon rögzíti a koreográfiákat. A L'Harmattan kiadó új tánctörténeti sorozatának köszönhetően most a XX.

Papíron az év egyik legfontosabb koncertjének ígérkezett a tokaji Machine Head-fellépés, hiszen Robb Flynn énekes-gitáros és társai utoljára 1994-ben játszottak Magyarországon. Akkoriban az első lemezükkel (Burn My Eyes) robbantottak éppen nagyon nagyot: a Davidian klipjét súlyos rotációkban játszotta az MTV, aminek köszönhetően a dal a kilencvenes évek egyik legnagyobb metálhimnusza lett.

Magyar Szabvány sorozatának folytatásaként szakmák képviselőit fotózta munkahelyükön: tűzoltók a szerkocsi, rendőrök a rendőrség előtt, szobalányok (köztük a művész) szálloda folyosóján, és így tovább. Ez, ugye, sem nem túl látványos, sem túlzottan attraktív.

Jelentős jogutódról van szó, hiszen a fejlécen azt láthatjuk, hogy a lap immár a 116. évfolyamnál tart, tehát vélhetően egyidős a hazai természetjáró mozgalom megszületésével.

2006 őszén, amikor megjelent a Veils második nagylemeze, a nemzetközi szaksajtó egy emberként üdvözölte a Nux Vomicát, és itthon se nagyon lehetett elmarasztaló kritikát olvasni. Emlékszem, az est.hu azóta sajnálatos módon megszűnt Könnyű rovatának szokásos év végi összegzésén a személyes top 10-es listámon is szerepelt (a második helyen) ez az eklektikus, keserédes, olykor kibukott anyag.

Én el vagyok idegenedve tőled, te el vagy idegenedve tőlem, mi el vagyunk idegenedve tőletek - ragozhatnánk még, de megteszik helyettünk a kortárs irodalom és a független film nagyjai: Paul Auster (irodalom, film), taps és Wayne Wang (film), taps. Auster és a művészkörökben ugyancsak jól csengő Miranda July (film, irodalom, egyebek), taps, ötletéből Wang forgatott divatosan olcsó, a digitális technika 2001-es vívmányait felmutató produkciót.

David Byrne mindig is jól tudta, hogy mikor kell Magyarországra látogatnia. Először 1981-ben - Talking Heads nevű együttese pályafutása csúcsán - tette, és akkor vagy ötezren táncoltunk rá a Sportcsarnokban. Aztán 92-ben jött - egy évvel a Talking Heads felbomlása után - egy latinos kísérőzenekar élén, és akkor is táncolt, akinek jutott hely a szabadtéri PeCsában. Ezt a táncolást nem véletlenül ismételgetem.

"Talán régen hallottak engem" - kezdi a dokumentum-portréfilm címszereplője. S valóban: már húsz éve is elmúlt annak, hogy Kádár János röviddel a halála előtt elmondta hírhedt utolsó beszédét, és hivatalosan véget ért a nevével fémjelzett korszak. Történelmi léptékben persze nem sok ez a két évtized, ráadásul itt van ez a szélsőségesen megosztott politikai légkör, könnyen rávághatnánk, hogy most még se nem aktuális, se nem lehetséges összegezni egy ilyen ellentmondásos személyiség pályáját. Csakhogy nem Kádár figurája az ellentmondásos, legfeljebb a mi viszonyunk az előző rendszerhez.

A szerelem sötét verem - állította egy híres magyar, ez a film pedig (a költői képeknél is körmönfontabb módon) arról kíván szólni, hogy egy másik híres magyar, a gondosan lezárt sötét helyiségeket ugyancsak jól ismerő Harry Houdini (született Weiss Erik) miként esik bele egy ilyen csinos verembe. A furfangos forgatókönyvírók (kettő is van belőlük) úgy okoskodtak, hogy a kínai vizes kínzókamra meg a kényszerzubbonyos felfüggesztés smafu, ellenben a szerelmi szál és az anyakomplexus méltó motorja lehet az új Houdini-filmnek.

Alighanem kényelmes és hálás dolog lenne fanyalogni egy kiadósat a "magyar Mamma Mia!" puszta létrejötte felett, ám az igazat megvallva logikusnak, mi több, üdvözlendőnek tűnik számunkra, hogy a Hotel Menthol szövegírói, Bőhm György és Korcsmáros György librettót kanyarítottak a Neoton (Família) máig oly népszerű slágerei köré. A páros által kiötlött történet fikarcnyit sem silányabb vagy szellemtelenebb, mint az ABBA számait felfűző világjáró történet, s Bőhméknek ráadásul még a múltidézést is sikerült főelem gyanánt beépíteniük az építőtáborozó, vagyis a legvidámabb barakkban műparadicsomot szortírozó szocialista ifjúság dalos-táncos sztorijába. Annál sajnálatosabb, hogy a Szép nyári nap mégis épp ezen a ponton billen át a kínos tartományba, mert