A "Krétakör ex-társulatának meglepetés mûsora" mindazonáltal nem valamiféle egyszeri és megismételhetetlen réunion volt, ahogy azt a keményvonalasabb rajongók várhatták, sokkal inkább afféle betekintés egy osztálytalálkozóba: abba a részébe, amikor a csapolt sör már elfogyott, és az elsõ tömények hatására az egykori sorstársak egymás hátát lapogatva felidézik szép napjaikat. A hangulatot már Tilo Werner megalapozza, aki a film végén a színpadra lépve újra kifejti (ahogy pár perce a vásznon is), hogy az elõadásból filmet készíteni tényleg hülyeség volt, azt a két embert meg, akik jelentkeznek a "kinek tetszett a film?" kérdésre, kiküldi díszletet pakolni. Cserébe a többiek õt cikizik német akcentusa miatt, Tóth Orsi meg röhögõgörcs miatt kényszerül csaknem feladni szereplését, mikor Nagy Zsolt sokadszor is hajlamot mond halljam helyett - de aztán az egyik kolléga közbeszól: csináljuk komolyan! Ezt persze még õ sem gondolja komolyan. A filmvetítés után ébredezõ nézõknek bejön mindez - õszintébbnek érezhetik a poénkodást, mint ha ebben a húsz percben kívánták volna a színészek felidézni mûvészetük esszenciáját.
Egy valódibb újjáalakulás zárja az estet: a parkolópályára állt SzínészTáncZenekar ad hibátlan koncertet. Igazi örömzene lelkes és jó zenészekkel, a Besame Muchót elsuttogó Scherer Péterrel, a Johnny Cash-imitátor Tilo Wernerrel, a bármeddig elhallgatható Láng Annamáriával. Sárosdi Lilla viszont hiába próbál a nézõknek háttal álló, zsebre dugott kezû dzsesszdívát alakítani: az állandó fültõl fülig mosoly miatt sehogy sem hiteles.
KINO, január 17.
****
