Lemez

Esther Yoo: Csajkovszkij-hegedűverseny

  • - csk -
  • 2017. október 21.

Zene

A zenekritikus néha elcsodálkozik, ha látja, hogy pályakezdő művészek olyan kompozíciókat rögzítenek lemezre, amelyek az alaprepertoár legnépszerűbb részéhez tartoznak, és a hanglemezkészítés bő évszázada folyamán már temérdek felvétel készült róluk. Honnan a magabiztosság, amely azt mondatja az újoncokkal, hogy „majd én úgy fogom játszani ezeket a darabokat, olyan újszerűen, ahogyan az előttem járó legnagyobbak nem tudták”. Hogy Jiří Menzel híres tárcakötetének címét idézzem: „Hát, nem tudom…” Most itt egy új hegedűs titán, Es­ther Yoo. Huszonhárom éves, koreai neve ellenére már az USA-ban született, és nagyon korán, már 2006-ban elkezdte nyerni a nemzetközi versenyeket. Tegyük hozzá: nagyon előkelőeket (Sibelius-verseny, Erzsébet királyné-verseny), és többnyire ő volt a legfiatalabb díjazott.

Nem ez az első lemeze. Már készített egyet, azt is a Deutsche Grammophonnál, és azon is márkás karmester, Vladimir Ashkenazy vezényelte a Philharmonia Zenekart. Most ugyanezzel a felállással a kezünkben Csajkovszkij Hegedűversenye. Nagyon jó. A hölgy lehegedüli a csillagot az égről: gazdag hang, briliáns technika – persze Stradivarija is van már egy magángyűjtőtől. De mit tegyünk, ha az első két tétel a kifogástalan kivitelezés és a makulátlan ízlés ellenére személytelen? Az ilyen felvételeken papírforma szerint továbbra is ebben a szellemben folytatódik minden: sterilen. Itt azonban nem.
A versenymű fináléja felpiszkálja a szólistát, aki végre temperamentummal játszik. Ez már igen! A lemezen még volt hely további öt kisebb Csajkovszkij-műnek: úgy látszik, a ziccerdarab műfaja az, ami jelenleg Esther Yoónak való, mert ezekben is él és hat a játéka. Csak hát itt már néha kicsit rá is játszik az effektusokra, túloz. Hiába, azt a bizonyos arany középutat nehéz eltalálni. De nem akárkivel van dolgunk, az nyilvánvaló.

Tchaikovsky, Esther Yoo, Deutsche Grammophon, 2017

Figyelmébe ajánljuk

Valóra vált forgatókönyv

1984-ben került a mozikba Rob Reiner első filmje, A turné (This Is Spinal Tap). Az áldokumentumfilm egyik főszereplője maga a rendező volt, aki az éppen amerikai turnén levő fiktív brit hard rock zenekar, a Spinal Tap történetét próbálta kibogozni.

Nézőpont

A filozófus-író (Denis Podaly­dès) tüdeje és mája közt apró kis foltot mutat ki az MRI-vizsgálat, de biztosítják afelől, hogy (egyelőre!) nem veszélyes a dolog.

Amikor győznek a hippik

  • - turcsányi -

Blaze Foley-nak volt egy kabátja. Ha egészen pontosak akarunk lenni, ez az egy kabátja volt neki – ez sem túl jó bőrben. Az ujját például vastag ezüstszínű ragasztószalaggal kellett megerősíteni, jól körbetekerni, mindkettőt – hogy le ne essenek.

Hibamátrix

  • Dékei Krisztina

Szűcs művészete a klasszikus, realista festészeti hagyományokon alapul, de távol áll a „valóságtól”.

Ozmózisok

Nádas Péter e hosszú, több mint négyszáz oldalas memoárját Mészöly Miklós, Polcz Alaine és Esterházy Péter köré fűzi föl. Könyvének témája négyük viszonya, vonzásaik és választásaik, személyiségük szerkezetének összeillő és egymáshoz nem illeszkedő elemei. És a háttérben természetesen ott van a korszak, a lassú hetvenes–nyolcvanas évek a kádári provinciában.

Mozaikkockák

A hazai neoavantgárd egyik meghatározó alakjaként Erdély Miklós (1928–1986) a sok műfajban alkotó, polihisztor művészek közé tartozott.

Abúzus, család

  • Balogh Magdolna

Egyéni hangú, markáns képviselője Ivana Dobrakovová a szlovák kritika által expat-prózaként emlegetett prózai iránynak. Ezzel az angol „expatriate”, azaz tartósan vagy ideiglenesen külföldön élő szóból eredő kifejezéssel azokra a művekre utalnak, amelyek a rendszerváltozás adta lehetőségekkel élve külföldön szerencsét próbáló fiatalok problémáiról beszélnek.

Árvák harca

A jelenből visszatekintve nyilvánvaló, hogy a modern, hol többé, hol kevésbé független Magyarország a Monarchia összeomlásától kezdődő történelmében szinte állandó törésvonalak azonosíthatók.