A zenekritikus néha elcsodálkozik, ha látja, hogy pályakezdő művészek olyan kompozíciókat rögzítenek lemezre, amelyek az alaprepertoár legnépszerűbb részéhez tartoznak, és a hanglemezkészítés bő évszázada folyamán már temérdek felvétel készült róluk. Honnan a magabiztosság, amely azt mondatja az újoncokkal, hogy „majd én úgy fogom játszani ezeket a darabokat, olyan újszerűen, ahogyan az előttem járó legnagyobbak nem tudták”. Hogy Jiří Menzel híres tárcakötetének címét idézzem: „Hát, nem tudom…” Most itt egy új hegedűs titán, Esther Yoo. Huszonhárom éves, koreai neve ellenére már az USA-ban született, és nagyon korán, már 2006-ban elkezdte nyerni a nemzetközi versenyeket. Tegyük hozzá: nagyon előkelőeket (Sibelius-verseny, Erzsébet királyné-verseny), és többnyire ő volt a legfiatalabb díjazott.
Nem ez az első lemeze. Már készített egyet, azt is a Deutsche Grammophonnál, és azon is márkás karmester, Vladimir Ashkenazy vezényelte a Philharmonia Zenekart. Most ugyanezzel a felállással a kezünkben Csajkovszkij Hegedűversenye. Nagyon jó. A hölgy lehegedüli a csillagot az égről: gazdag hang, briliáns technika – persze Stradivarija is van már egy magángyűjtőtől. De mit tegyünk, ha az első két tétel a kifogástalan kivitelezés és a makulátlan ízlés ellenére személytelen? Az ilyen felvételeken papírforma szerint továbbra is ebben a szellemben folytatódik minden: sterilen. Itt azonban nem.
A versenymű fináléja felpiszkálja a szólistát, aki végre temperamentummal játszik. Ez már igen! A lemezen még volt hely további öt kisebb Csajkovszkij-műnek: úgy látszik, a ziccerdarab műfaja az, ami jelenleg Esther Yoónak való, mert ezekben is él és hat a játéka. Csak hát itt már néha kicsit rá is játszik az effektusokra, túloz. Hiába, azt a bizonyos arany középutat nehéz eltalálni. De nem akárkivel van dolgunk, az nyilvánvaló.
Tchaikovsky, Esther Yoo, Deutsche Grammophon, 2017
