Lemez

Esther Yoo: Csajkovszkij-hegedűverseny

  • - csk -
  • 2017. október 21.

Zene

A zenekritikus néha elcsodálkozik, ha látja, hogy pályakezdő művészek olyan kompozíciókat rögzítenek lemezre, amelyek az alaprepertoár legnépszerűbb részéhez tartoznak, és a hanglemezkészítés bő évszázada folyamán már temérdek felvétel készült róluk. Honnan a magabiztosság, amely azt mondatja az újoncokkal, hogy „majd én úgy fogom játszani ezeket a darabokat, olyan újszerűen, ahogyan az előttem járó legnagyobbak nem tudták”. Hogy Jiří Menzel híres tárcakötetének címét idézzem: „Hát, nem tudom…” Most itt egy új hegedűs titán, Es­ther Yoo. Huszonhárom éves, koreai neve ellenére már az USA-ban született, és nagyon korán, már 2006-ban elkezdte nyerni a nemzetközi versenyeket. Tegyük hozzá: nagyon előkelőeket (Sibelius-verseny, Erzsébet királyné-verseny), és többnyire ő volt a legfiatalabb díjazott.

Nem ez az első lemeze. Már készített egyet, azt is a Deutsche Grammophonnál, és azon is márkás karmester, Vladimir Ashkenazy vezényelte a Philharmonia Zenekart. Most ugyanezzel a felállással a kezünkben Csajkovszkij Hegedűversenye. Nagyon jó. A hölgy lehegedüli a csillagot az égről: gazdag hang, briliáns technika – persze Stradivarija is van már egy magángyűjtőtől. De mit tegyünk, ha az első két tétel a kifogástalan kivitelezés és a makulátlan ízlés ellenére személytelen? Az ilyen felvételeken papírforma szerint továbbra is ebben a szellemben folytatódik minden: sterilen. Itt azonban nem.
A versenymű fináléja felpiszkálja a szólistát, aki végre temperamentummal játszik. Ez már igen! A lemezen még volt hely további öt kisebb Csajkovszkij-műnek: úgy látszik, a ziccerdarab műfaja az, ami jelenleg Esther Yoónak való, mert ezekben is él és hat a játéka. Csak hát itt már néha kicsit rá is játszik az effektusokra, túloz. Hiába, azt a bizonyos arany középutat nehéz eltalálni. De nem akárkivel van dolgunk, az nyilvánvaló.

Tchaikovsky, Esther Yoo, Deutsche Grammophon, 2017

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.