Zene

A szépségversenyzés oly igen megtépázott ontológiai státusát megannyi újítással próbálták már helyreállítani. Intellektuális erőpróbával párosították e korábban szigorúan egytényezős nyálcsorgatást, elit modellválogatássá vagy éppen világjobbító misszióvá fazonírozták át, s létrejött a tematikus szépségverseny műfaja is.

Nyolc kis kritika

A nyolcvanas-kilencvenes évek világszerte ismert hungarikuma volt a Vágtázó Halottkémek, mely a punkzenét keleti sámánénekre emlékeztető motívumokkal és magyar népzenei elemekkel vegyítette.

Két hónap leforgása alatt öt nagy európai szimfonikus zenekar tanulta (tanulja) meg Eötvös Péter új, Bartók Bélának dedikált zongoraversenyét, a CAP-KO-t (koncert akusztikus zongorára, digitális zongorára és zenekarra).

Bár korábban inkább a bűn légköre, mintsem az elkövetés módja uralta Spike Lee filmjeit, álmatlan éjszakákat azért nem okozott, hogy a mester figyelmét újabban nem a népek olvasztótégelyének működési zavarai, hanem a tökéletes bűntény dramaturgiai csavarjai kötötték le.

Immár harmadik évfolyamának hajrájánál tart a TV 2 "tehetségkutató" show-műsora; az érdeklődés, a kitüntető közfigyelem változatlannak mondható, ugyanúgy odavagyunk érte, mint az elején - márpedig ilyesmire alig akadt példa a kereskedelmi televíziózás mérsékelten változatos hazai történetében.

Változatlan szöveggel, bármiféle, a kötetet újraértékelő elő- vagy utószó nélkül a közelmúltban jelent meg Hankiss János először 1942-ben kiadott műve.

Nem valószínű, hogy az amúgy a legkevésbé sem időszerű panteizmus reneszánszát jelezné a jelenkori magyar képzőművészetben a mára már igencsak megelevenedett tájképfestészet; nem hihető az sem, hogy a romanticizmus esetleg kortársias újraértelmezéséről lenne szó, vagy - más szempontból - Jean-Jacques Rousseau feltámasztásának vágya motoszkálna motívum gyanánt abban a néhány éve egyre erősebb tendenciában, melynek lényege valamifajta művészies-anakronisztikus, de tagadhatatlanul dekoratív, egyszersmind bölcselmes természetábrázolás.

A holokausztról szóló kiállítás nem a holokauszt. A kiállítás egy konceptuális és struktúrába rendezett, látványként megjelenített reprezentáció. Akkor jó, ha nemcsak az eseménytörténetet, hanem a szakrális, szimbolikus és spirituális tartalmat is megmutatja, érzékelteti.

Nyolc kis kritika

Senki sem lehet próféta a hazájában, hajtogathatnánk a közhelyet, de hát ismerjük a sztorit, így volt ez nem is olyan régen Yonderboijal is.

Amennyiben bárki azt gondolja, hogy egy placebo nem képes orvosságok hatását is feledtetve gyógyítani, máris felejtse el, hogy ez a lemez megjelent! Hasztalan próbálná, úgysem értené meg, hogy a kilencvenes évek végének Angliájában a britpop és a grunge gyökereinek nedveiből táplálkozó Placebo (mely maga is egy sor problémával küzdött az elmúlt években) miért és hogyan akar bárkit is kezelés alá vonni.

Engem nem nagyon érdekel, hogy Roland Schimmelpfennig mélységesen mély művész-e, avagy csak a korszellemmel szinkronban élő, rendkívül ötletgazdag darabgyáros - mindkettőt lehetségesnek tartom, és ha az utóbbi eset állna fenn, azt is becsülöm, mert tehetségesen gyárt. Negyedik drámáját láttam (mármint nekem negyedik; még tizennégy van hátra ahhoz, hogy a fiatal szerző eddigi életművében naprakész legyek), és a mérleg: háromszor jól szórakoztam, egyszer unatkoztam (lásd Magyar Narancs, 2006. január 26.), és mindegyikért egyforma mértékben teszem felelőssé az írót és a rendezőt.

Ha Philip K. Dick a cyberpunk Jézusa, akkor William Gibson minimum Szent Pál. Mielőtt utóbbi rajongótábora megkövezne, ez korántsem rangsor akarna lenni. Ahogy napjaink kereszténységének valósága sokkal jobban levezethető a páli fordulatból, mint a krisztusi genezisből, hasonló a szitu a posztmodern sci-fi eme műfajában is.