Lemez

Ezt lekopogjuk

DJ Koze: Knock Knock

  • - minek -
  • 2018. augusztus 12.

Zene

Voltaképpen kevés elektronikuszene-készítő képes a szélesen áradó érzelmeket, gyorsan csapongó kedvet, változó hangulatokat olyan perfekt, szinte már dalszerű szerzeményekbe csomagolni, mint a hamburgi Stefan Kozalla, alias DJ Koze.

Ő az a gépmuzsikus, akinek tényleg mindegy, hogy saját számait faragja, vagy mások darabjaiból készít éppen remixet – minden munkáját egyformán komolyan veszi, és azoknak a legkisebb porcikájából is süt, hogy aprólékos műgonddal és élvezettel készültek. Ráadásul, ha valaki, úgy Koze tényleg képes albumméretben gondolkodni, az ő keze alatt nem esik szét a nagylemez tánczenei maxik sorozatára. A kohéziót nem csupán a zenekészítő jól felismerhető stílusa biztosítja, de az az alkotói logika is, amivel a változatos műfajú építőköveket egymáshoz illeszti – akár jó hosszasan (hiszen az új album, a Knock Knock is megvan vagy 78 perc). Ráadásul az énekhangot mintázatként sem nélkülöző számok több mint feléhez dukál egy hús-vér vokalista is – a jól megválasztott témák nem csupán illusztrálnak, de Koze előzékenyen szinte nekik szenteli műveit. Valójában a dalok szirénhangja egyben csapda is, és a rabul ejtett, alaposan megdolgozott, effektezett vokálok a továbbiakban már új gazdájukat szolgálják. Koze azt is számtalanszor igazolja, hogy képes olyan zenei kulisszát teremteni, amiben a vendég tökéletesen otthon érzi magát: például az Illumination című szám (de még a Scratch That is) bízvást helyet kaphatott volna Róisín Murphy valamelyik sorlemezén – cserébe a paradíva is megbízhatóan hozza a hangjában folyton megbújó nagyvárosi neurózist. A José González által felénekelt Music on My Teeth pedig szinte a svéd dalnok karakterére íródott – egy kissé szétcsúszott-betépett folk-pop szám, frissen csomagolva, egyenesen az álhetvenes évekből. Voltaképpen ritka a kifejezetten diszkóba való darab, és érezhetően annak is pontos dramaturgiai helye van a sorban, mint a Pick Up című, néhány klasszikus funky­slágerből összebarkácsolt szerzeménynek, amelyben beloopolt fúvósok és egy ismétlődő, kóbor gitárfutam felesel a kíméletlenül döngölő basszusnak. És ha első látásra véletlenül tényleg tánczenét kapunk (mint az ír kolléga, Mano Le Tough társaságában felvett Planet Hase-ben), arról is kiderül, hogy csak felvezetés, s a lényeg nem a 4/4-es kattogás, hanem az édesbús nosztalgiát iróniába fordító szintihangok, amelyek gyorsan beburkolják az ütemeket. Koze korábban is többször nyilatkozott arról, hogy szűknek tartja a klasszikus elektronikus zenei műfajok (például a house) által az érzelmek, hangulatok kifejezéséhez felkínált lehetőségeket. Ezúttal alighanem sikerült a hatá­rig elmennie, és a gépzenét időn és téren túli, érzéki örömmé transzformálnia.

Pampa/Deep Distribution, 2018

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.