Lemez

Ezt lekopogjuk

DJ Koze: Knock Knock

  • - minek -
  • 2018. augusztus 12.

Zene

Voltaképpen kevés elektronikuszene-készítő képes a szélesen áradó érzelmeket, gyorsan csapongó kedvet, változó hangulatokat olyan perfekt, szinte már dalszerű szerzeményekbe csomagolni, mint a hamburgi Stefan Kozalla, alias DJ Koze.

Ő az a gépmuzsikus, akinek tényleg mindegy, hogy saját számait faragja, vagy mások darabjaiból készít éppen remixet – minden munkáját egyformán komolyan veszi, és azoknak a legkisebb porcikájából is süt, hogy aprólékos műgonddal és élvezettel készültek. Ráadásul, ha valaki, úgy Koze tényleg képes albumméretben gondolkodni, az ő keze alatt nem esik szét a nagylemez tánczenei maxik sorozatára. A kohéziót nem csupán a zenekészítő jól felismerhető stílusa biztosítja, de az az alkotói logika is, amivel a változatos műfajú építőköveket egymáshoz illeszti – akár jó hosszasan (hiszen az új album, a Knock Knock is megvan vagy 78 perc). Ráadásul az énekhangot mintázatként sem nélkülöző számok több mint feléhez dukál egy hús-vér vokalista is – a jól megválasztott témák nem csupán illusztrálnak, de Koze előzékenyen szinte nekik szenteli műveit. Valójában a dalok szirénhangja egyben csapda is, és a rabul ejtett, alaposan megdolgozott, effektezett vokálok a továbbiakban már új gazdájukat szolgálják. Koze azt is számtalanszor igazolja, hogy képes olyan zenei kulisszát teremteni, amiben a vendég tökéletesen otthon érzi magát: például az Illumination című szám (de még a Scratch That is) bízvást helyet kaphatott volna Róisín Murphy valamelyik sorlemezén – cserébe a paradíva is megbízhatóan hozza a hangjában folyton megbújó nagyvárosi neurózist. A José González által felénekelt Music on My Teeth pedig szinte a svéd dalnok karakterére íródott – egy kissé szétcsúszott-betépett folk-pop szám, frissen csomagolva, egyenesen az álhetvenes évekből. Voltaképpen ritka a kifejezetten diszkóba való darab, és érezhetően annak is pontos dramaturgiai helye van a sorban, mint a Pick Up című, néhány klasszikus funky­slágerből összebarkácsolt szerzeménynek, amelyben beloopolt fúvósok és egy ismétlődő, kóbor gitárfutam felesel a kíméletlenül döngölő basszusnak. És ha első látásra véletlenül tényleg tánczenét kapunk (mint az ír kolléga, Mano Le Tough társaságában felvett Planet Hase-ben), arról is kiderül, hogy csak felvezetés, s a lényeg nem a 4/4-es kattogás, hanem az édesbús nosztalgiát iróniába fordító szintihangok, amelyek gyorsan beburkolják az ütemeket. Koze korábban is többször nyilatkozott arról, hogy szűknek tartja a klasszikus elektronikus zenei műfajok (például a house) által az érzelmek, hangulatok kifejezéséhez felkínált lehetőségeket. Ezúttal alighanem sikerült a hatá­rig elmennie, és a gépzenét időn és téren túli, érzéki örömmé transzformálnia.

Pampa/Deep Distribution, 2018

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.