Ő az a gépmuzsikus, akinek tényleg mindegy, hogy saját számait faragja, vagy mások darabjaiból készít éppen remixet – minden munkáját egyformán komolyan veszi, és azoknak a legkisebb porcikájából is süt, hogy aprólékos műgonddal és élvezettel készültek. Ráadásul, ha valaki, úgy Koze tényleg képes albumméretben gondolkodni, az ő keze alatt nem esik szét a nagylemez tánczenei maxik sorozatára. A kohéziót nem csupán a zenekészítő jól felismerhető stílusa biztosítja, de az az alkotói logika is, amivel a változatos műfajú építőköveket egymáshoz illeszti – akár jó hosszasan (hiszen az új album, a Knock Knock is megvan vagy 78 perc). Ráadásul az énekhangot mintázatként sem nélkülöző számok több mint feléhez dukál egy hús-vér vokalista is – a jól megválasztott témák nem csupán illusztrálnak, de Koze előzékenyen szinte nekik szenteli műveit. Valójában a dalok szirénhangja egyben csapda is, és a rabul ejtett, alaposan megdolgozott, effektezett vokálok a továbbiakban már új gazdájukat szolgálják. Koze azt is számtalanszor igazolja, hogy képes olyan zenei kulisszát teremteni, amiben a vendég tökéletesen otthon érzi magát: például az Illumination című szám (de még a Scratch That is) bízvást helyet kaphatott volna Róisín Murphy valamelyik sorlemezén – cserébe a paradíva is megbízhatóan hozza a hangjában folyton megbújó nagyvárosi neurózist. A José González által felénekelt Music on My Teeth pedig szinte a svéd dalnok karakterére íródott – egy kissé szétcsúszott-betépett folk-pop szám, frissen csomagolva, egyenesen az álhetvenes évekből. Voltaképpen ritka a kifejezetten diszkóba való darab, és érezhetően annak is pontos dramaturgiai helye van a sorban, mint a Pick Up című, néhány klasszikus funkyslágerből összebarkácsolt szerzeménynek, amelyben beloopolt fúvósok és egy ismétlődő, kóbor gitárfutam felesel a kíméletlenül döngölő basszusnak. És ha első látásra véletlenül tényleg tánczenét kapunk (mint az ír kolléga, Mano Le Tough társaságában felvett Planet Hase-ben), arról is kiderül, hogy csak felvezetés, s a lényeg nem a 4/4-es kattogás, hanem az édesbús nosztalgiát iróniába fordító szintihangok, amelyek gyorsan beburkolják az ütemeket. Koze korábban is többször nyilatkozott arról, hogy szűknek tartja a klasszikus elektronikus zenei műfajok (például a house) által az érzelmek, hangulatok kifejezéséhez felkínált lehetőségeket. Ezúttal alighanem sikerült a határig elmennie, és a gépzenét időn és téren túli, érzéki örömmé transzformálnia.
Pampa/Deep Distribution, 2018
