Magyarországon a szakma jól bevált, kedves szokása, hogy ha egy zenész megsérül, és egy ideig lemondani kényszerül a fellépéseit, a kollégái inkább arra gyanakszanak, hogy az illetőről kiderült: nem tud játszani. Egy két-három éve lesérült zenészről például, bár fél év alatt tökéletesen felépült, máig megkérdezik a szervezők: "de akkor vele nincs valami gond?" - meséli a Narancsnak egy szakmabeli. Így aztán a legtöbben inkább elhallgatnák a testi nyavalyáikat; pedig a dolog mindenkit érint, aki zenélésből kíván megélni.
Nagyon fáj
"A komolyzenészekre jellemző panaszok három csoportra oszthatók. Részben a hosszas fellépésekkel járó statikai terhelés, részben a hangszerek megkövetelte testtartás, részben pedig a mindezek mellett felerősödő pszichoszomatikus, szorongásos panaszok, valamint ezek kombinációi okozhatják azokat" - sorolja dr. Gutman Tamás, a Dunamed rendelő fájdalomambulanciájának főorvosa. A hangszereket ugyanis soha nem a szervezet számára "normális" testtartásban kell tartani, ami a napi legalább 6-8 órányi gyakorlás, koncertezés miatt fokozott izomterhelést okoz. Mindezt csak erősíti egyrészt a stressz, másrészt az esti fellépésekkel járó életmód is.
"Egy csellónak már a cipelése is testi elváltozást okozhat. Játék és gyakorlás közben a szék szélén, előredőlve ülünk, az egyik vállunk a vonó mozgatása, a másik a húrok lefogása miatt van túlterhelve, és mivel a hangszert a bal oldalon tartjuk, a nyakunk jobb oldalán folyamatosan rövidülnek az izmok" - panaszolja Dvorák Lajos, a Budapesti Fesztiválzenekar gordonkaművésze. De hasonló a helyzet a többi hangszerrel is: a hegedűt kifordított testtartásban fogják, az állal a vállhoz szorítva, magasra emelt kezekkel; a fuvolát kifacsart derékkal, megemelt vállal szólaltatják meg, ráadásul a légzést, a levegő visszatartását is a zenéhez kell igazítani, ami olyan megterhelést jelent a tüdőnek, hogy a fúvósok esetében a nyugdíjkorhatár 45 év. A zongorista az állandó üléssel terheli a hátát, de a vállai megemelése miatt a nyaki izomzata is fokozottan dolgozik - és így tovább. "A helyes, megfelelő hangszertartás nem a test egészséges, átlagos tartása, így a problémák mindenképpen létrejönnek. Ráadásul idővel kialakul a zenész egyéni stílusa, egyéni testtartása, ami berögzül, és amin nem lehet változtatni - ecseteli Bíró Csilla, a Bíró Music Management impresszáriója. - Radu Lupu, a nagyszerű román zongoraművész például háttámlás széken játszik, mert olyan komoly hátproblémái vannak. Hiába foglalnak neki ötcsillagos szállodában szobát, csak egy saját deszkaágyon képes elaludni."
Sokszor megesik, hogy a zenésznél már gyerekkorában rögzül a nem megfelelő tartás, amit hosszú évekig észre sem vesz, hiszen 30 éves kor alatt a tünetek aligha jelentkeznek. "Vannak esetek, amikor a zenész diákkorától úgy tartja a hangszerét, hogy abban benne van a lerokkanás lehetősége. Ennek már csak a következményei kezelhetők, de a probléma újra és újra elő fog jönni, mert ha valaki hibásan szokja meg a hangszerhasználatot, az átszoktatás a tapasztalat szerint olyan erőteljes technikai romlást eredményez, amit szinte lehetetlen behozni. Ha valakinek ez a szakmája, jobb nem bántani a rossz tartást" - magyarázza dr. Gutman Tamás.
Az orvos szerint a panaszok egyértelműen öszszefüggnek a pszichoszomatikus jelenségekkel: a - persze más munkahelyekre is jellemző - stressz, feszültségek, a szorongás előhozza és erősíti is a testi tüneteket. "Szinte minden második zenésznek refluxa, savtúltermelése van. Koncert előtt nemigen lehet enni, már csak az izgalomtól sem, ami soha nem múlik el: hetvenévesen is ugyanolyan hatása van annak, hogy a legjobbat kell nyújtani. Aztán 10-11 órakor, a koncert után, az adrenalinszinttel az egekben, hatalmas feszültséggel még nem lehet lefeküdni, és ilyenkor ülnek be a kocsmába vagy egy négyfogásos vacsorára. És erre nincs jó recept, hiszen a koncertek mindig este vannak" - mondja Bíró Csilla. "Mint a sportolók, úgy eszkábáljuk magunkat össze a koncertekre, hogy tudjunk teljesíteni, aztán irány a masszázsasztal. Vagy akár csak koncert előtt odaállunk egymás elé, hogy a másik gyúrja át egy kicsit a vállunkat, és segítünk egymáson: pontosan tudjuk, hol fáj a másiknak, mert nekünk is ugyanott" - mondja Dvorák Lajos. Hozzáteszi: "Van, hogy a művészetre is kihat a testi fájdalom, mert egy nyillalástól kiugrik a figyelem. De a koncerten általában az adrenalintól elfelejtődik mindez, ahogy az olyan hétköznapi dolgok is, mint a tüsszentés, mert úgy fel vagyunk spannolva. Utána érezzük úgy magunkat, mint a kifacsart citrom. Koncert után az ember nem is tud rögtön lefeküdni, annyi érzelem és fájdalom kavarog benne."
Kodály-módszer, Kovács-módszer
Abban mindenki egyetért, hogy az egyetlen megoldás a megelőzés, a test edzése. "Én a pilatest mindenkinek kötelezővé tenném, de a zenészek körében a sportok közül legfeljebb a turnékon, a szállodaszobában az éjszakai sakk- és bridzspartik népszerűek. A zenéléshez hatalmas fegyelmezettség és türelem kell, hogy az ember az egész életét végiggyakorolja, és ha kell, ezredszer, kétezredszer is eljátssza ugyanazt. Mégsem tudnak napi fél órát rászánni a sportolásra" - kesereg Bíró Csilla. Dvorák Lajos harmincéves zenekari tapasztalata szerint a zenészek a sportolók által is használt tapaszokkal, fájdalomcsillapítókkal koncerteznek, ha tudnak, esetleg úszni járnak, de - mondja - tízből legfeljebb, ha két zenésznek van ennél komolyabb, átfogóbb stratégiája a testi bántalmak megelőzésére.
Pedig már Kodály Zoltánt aggasztotta a probléma. Amikor az ötvenes években azt tapasztalta, hogy tehetségek mennek tönkre a teljesítési kényszerből, lámpalázból adódó összeomlás miatt, sőt, többen öngyilkosságot kíséreltek meg emiatt (néhányan sikerrel), rájött, hogy kellene valaki, aki ilyen téren is segíti a zenészeket. A "Kodály-módszer" néven közismert koncepciónak a több művészeti területen való oktatás, a többoldalú műveltség megszerzése mellett így a harmadik lába az "ép testben ép lélek" gondolata. Így találta meg Kodály dr. Kovács Gézát, a Testnevelési Főiskola kutatóját, aki évtizedek méréseivel kidolgozta a világszerte elismert, az ő nevével fémjelzett módszert - számol be róla Feith Adrienn zenész, az 1999-ben elhunyt Kovács munkatársa.
A Kovács-módszer három "lépcsőből" áll. Az első a hangszer nélküli előkészítés már kisgyerekeknek, amely az idegrendszert, a mozgáskoordinációt, a két agyfélteke összehangolását fejleszti, és ami a zenétől függetlenül a tanulási nehézségekben is segítséget nyújthat. Aztán van egy 45 perces mozgássor, amely az egész testet mozgatja át. Nincsenek speciálisan betanulandó mozdulatai, mint, mondjuk, a jógának, és mindenki egyéni teljesítőképessége határáig kell, hogy végezze. Alapja - magyarázza Feith Adrienn - a mozdulatok sorrendje. Az ellentétes mozdulatpárok a vérkeringésre hatnak, mivel Kovács kutatásai szerint a zenészek problémáinak fő okozója, hogy bár a test nagy része nyugalmi állapotban van, így a keringés is nyugalmi, a hangszert működtető területeken olyan a terhelés, mint egy extrém sport közben - csakhogy az itt felgyülemlő "fáradt olajat" a nyugalmi keringés nem képes elszállítani, és így regenerálni a területet. A harmadik "lépcső" pedig az ötperces, bemelegítő mozgássor, amit a gyakorlás szüneteiben, a próbateremben is el lehet végezni. "Azok a növendékek, akik a gyakorlásból le-lecsípik ezt az öt percet, sorra nyerik a versenyeket, és nem feltétlenül azért, mert olyan zseniálisak lennének, hanem mert nagyobb a teherbírásuk, és úgy karban van tartva a vegetatív idegrendszerük, hogy jobban tudják kezelni a stresszhelyzetet. A zenészt nemcsak a képessége, de az állapota is meghatározza" - magyarázza Feith Adrienn.
A módszer tanításának már vannak egyetemi képzésben elismert tanárai - jelenlegi "nagyasszonya" dr. Pásztor Zsuzsa -, ugyanakkor bürokratikusan nehezen halad az elfogadtatás. Azt már sikerült elérni, hogy a zenei szakközépiskolákban a heti öt kötelező tornaóra közül egyet kiválthasson a Kovács Géza-módszer óra. Mert valamit nem árt tenni azért, hogy a zenészek még akkor is fel tudják emelni a karjukat, amikor a nyűtt vonóbul már bot válna.
