Zene

Egy igaz történet... Pusoma Dénes kálváriáját aki akarja, ismerheti. A kellő terjedelemben pertraktálta a maga idején a sajtó, s nem olyan rég (2004-ben) dokumentumfilm is készült belőle (Komenczi Norbert munkája, a Daráló). Jelen mű értékeléséhez kénytelenség átismételni - egyébként is, jobb az ilyet nem elfelejteni, evidenciában tartani. Persze nem mintha annyira extrémül egyedi lenne...

Nyolc kis kritika

A több mint félszáz (többnyire) élő produkciót kínáló fesztiválprogramból a recenzens egyéb koncerttudósító feladatainak ellátása miatt csak csipegetni tudott, benyomása van, összképe nincs. A Tavaszi Fesztivál kellős közepébe szervezett rendezvényen a koncertek mellett filmvetítésekre és egy speciális, csoportosan elkövetett audiovizuális szőnyegbombázásra is sor került (Share), melynek során "dugjuk össze, amink van" (laptopok, kábelek, kütyük) alapon szervezett, a brigádszellem és az alkotómunka összeegyeztetését heroikusan megkísérlő akcióra láttunk példát.

Valamiért - nyilván merő lustaságból - hajlamosak vagyunk akként számon tartani, hogy a kisközösségi jófejfesztivál tipikusan cseh találmány, de illik említeni szinte ugyanazzal a lélegzettel Emir Kusturica nevét is, gyorsan hozzátéve, hogy nem véletlenül, hisz a majsztor a FAMU-n (Filmová a Televizní Fakulta Akademie Múzickych Umení v Praze) tanulta a filmkészítést, épp akkor, amikor arrafelé pont ez a módi járta. Ha most is ilyesmivel hozakodnánk elő, biztos nem járnánk messze az igazságtól: a falusi vasúti bohóckodás kétségkívül nem esik messze mondottak működési területétől.

Elnézve a nem kereskedelmi szándékokkal fogant játékfilm-természetű mozgóképek szerencsétlen sorsát, tényleg nem sok választás marad, mint lépcsőjelenet-váltás. Fennáll a lehetősége annak, hogy ez most bevégeztetett...

Az Elek Dóra vezetésével 1998-ban alakult társulat sérült embereknek teremt lehetőséget a profi színjátszásra. Volt előttük nemzetközi példa, de mégsem könnyű építkezés ez egy olyan világban, ahol nem elfogadott, hogy például az érzelmek terén egy szerényebb értelmi képességgel élő ember is eligazodik. Ráadásul anélkül, hogy szégyellné a szenvedélyt, a kedvességet, tehát megtanult volna "színészkedni".

A fülszöveget író Marno János nagy bizalommal van a fiatal, elsőkötetes költő iránt, amikor azt írja, hogy "ennek a költészetnek egészen perdöntő következményei lesznek a mára egészen elhangulatiasodott honi lírában".

Nézem a könyvesstandok kínálatát: a ponyván Wass Albert mellett rendszeresen feltűnnek Márai Sándor művei is.

Nyolc kis kritika

Robert Plant kedvence, a másikban a helyére került Szenegál, a harmadik csupa királyi pacsirta, a negyedik, az az ismeretlen, nosztalgikus zsidó pedig nálam befutó.

"Nem vagyok én Brunetti! Sem Myslívecek!" - nyugtatta apját egyik levelében Mozart, amikor a jó Leopold a nők "veszélyeire" figyelmeztette fiát. A két említett jeles pályatárssal ugyanis nemi betegség végzett, a Wolfgang által kedvelt Josef Myslívecek (1737-1781) ráadásul pokolian nyomorult körülmények között, szétrohadt arccal pusztult el.

Direktorunk utolsó három moziját (Gerry, Elefánt, Az utolsó napok), a "haláltrilógiát" - a közös tematikán túl - a formanyelvi kísérletezgető kedv is szorosan összeköti. Úgy tűnik, ez utóbbi a Nirvana frontemberének (Kurt Cobain) öngyilkosságát feldolgozó Az utolsó napok című filmben ért a csúcsára.

Aki sikerrel vette az általános iskola 5. osztályát, az bizonyosan hallott már a görög-perzsa háborúkról, inkluzíve a Xerxész-féle invázióról a tengerkorbácsolással, a Thermopülai-szorossal, Szalamisszal és Plataiával együtt.