Mozognak is - Zack Snyder: 300 (film)

  • B. I.
  • 2007. március 29.

Zene

Aki sikerrel vette az általános iskola 5. osztályát, az bizonyosan hallott már a görög-perzsa háborúkról, inkluzíve a Xerxész-féle invázióról a tengerkorbácsolással, a Thermopülai-szorossal, Szalamisszal és Plataiával együtt.

A 300 spártai hoplita (nehézfegyverzetű gyalogos) thermopülai küzdelme a többszörös túlerővel mellesleg éppúgy alapsztori, mint a tíz évvel azelőtti marathóni ütközet és az azt követő hosszútávfutás. Ennyi előzetes tudás bőven elegendő a filmhez, úgyhogy több karaktert mi sem pazarlunk rá.

Fölösleges tudniillik bármiféle hitelességet számon kérni a 300 című produkción. Annak kell tekinteni, ami: akciófilmnek. Vannak persze benne utalások a legendás spártai módszerekre meg a városállami szövetségre, de mindez csupán körítés, háttér a grandiózus és csak kisebb időközökre megszakított mészárlásfolyamhoz. A 60 nap alatt rögzített darab több mint 1500 vágással készült, kizárólag bluebox technikával. Ez utóbbi, mondhatni, evidens volt, hiszen a filmre vitt Frank Miller-képregény - aminek a képei simán elmennek egy-egy kimerevített képkockának is (lásd még a szintén Miller-comics alapján készült Sin City- vagy Batman-adaptációk képi világát) - eleve ilyesfajta földolgozásért kiáltott. Ez egyszersmind a dolgozat legfőbb érdeme is: aki megnézni tervezi, csakis a látványért menjen; és rosszul teszi, ha fennakad az orkszerű meg egyéb misztikus lényeken. Nettó fantasyakcióra számítson, a különbség A gyűrűk ura-trilógiához képest csupán annyi, hogy Leónidasz nevű spártai király valóban élt, míg Aragornt csakis Tolkiennek köszönhetjük.

A műélvezet leginkább a tűrőképesség függvénye: ha valakit végig lekötnek a jobb számítógépes játékok grafikáit idéző végtagröpték, hullahegyek meg vércsöpp-permetek, továbbá a permanens üvöltés, az elégedett lesz. Ha valakit alapból is idegesít a hongkongi beütés (tudják, helyből hátraszaltóval föl, az Olümposz tetejére) meg a csatajelenetek hirtelen lelassított-felgyorsított tempóváltása, annak féltávnál elege lesz. Akinek pedig bejön az utcai művész festménye a könnycseppet morzsolgató copfos kislánnyal, mivel "az olyan élethű, hogy szinte megszólal", az szórakozik majd a legjobban. Hiszen Miller alakjai nem csak megszólalnak, de mozognak is.

Forgalmazza az InterCom

Figyelmébe ajánljuk

Nem tud úgy tenni, mintha…

„Hányan ülnek most a szobáikban egyedül? Miért vannak ott, és mióta? Meddig lehet ezt kibírni?” – olvastuk a Katona József Színház 2022-ben bemutatott (nemrég a műsorról levett) Melancholy Rooms című, Zenés magány nyolc hangra alcímű darabjának színlapján.

Nyolcadik himnusz az elmúlásról

Egy rövid kijelentő mondattal el lehetne intézni: Willie Nelson új albuma csendes, bölcs és szerethető. Akik kedvelik a countryzene állócsillagának könnyen felismerhető hangját, szomorkás dalait, fonott hajával és fejkendőkkel keretezett lázadó imázsát, tudhatják, hogy sokkal többről van szó, mint egyszeri csodáról vagy véletlen szerencséről.

Szobáról szobára

Füstös terembe érkezünk, a DJ (Kókai Tünde) keveri az elektronikus zenét – mintha egy rave buliba csöppennénk. A placc különböző pontjain két-két stúdiós ácsorog, a párok egyikének kezében színes zászló. Hatféle színű karszalagot osztanak el a nézők között. Üt az óra, a lila csapattal elhagyjuk a stúdiót, a szín­skála többi viselője a szélrózsa más-más irányába vándorol.