Faljárók kékben - Picasso: A világ teremtése, Baltazár Színház

  • - sisso -
  • 2007. április 5.

Zene

Az Elek Dóra vezetésével 1998-ban alakult társulat sérült embereknek teremt lehetőséget a profi színjátszásra. Volt előttük nemzetközi példa, de mégsem könnyű építkezés ez egy olyan világban, ahol nem elfogadott, hogy például az érzelmek terén egy szerényebb értelmi képességgel élő ember is eligazodik. Ráadásul anélkül, hogy szégyellné a szenvedélyt, a kedvességet, tehát megtanult volna "színészkedni".

Az Elek Dóra vezetésével 1998-ban alakult társulat sérült embereknek teremt lehetőséget a profi színjátszásra. Volt előttük nemzetközi példa, de mégsem könnyű építkezés ez egy olyan világban, ahol nem elfogadott, hogy például az érzelmek terén egy szerényebb értelmi képességgel élő ember is eligazodik. Ráadásul anélkül, hogy szégyellné a szenvedélyt, a kedvességet, tehát megtanult volna "színészkedni". A csapat színészi képességei és Elek Dóra rendezői kvalitásai pont abban mutatkoznak meg, ahogy a "mi" és "ti" közötti láthatatlan, ugyanakkor áttörhetetlennek hitt falon átjárást biztosítanak. Eddigi darabjaikkal is arra tanítottak, hogy mennyire ócska, el-avult elképzeléseink vannak az életük teljességéről.

Verbális műveket "normális" esetben is könnyebben fogadunk be, mint a pusztán asszociatív képességeinkre alapozó mozgásszínházat. Így nem volt könnyű dolgunk a legújabb, hetedik produkciójukkal, amely kizárólag mozgásokra épül. Eddig sokat segített a Baltazárék által együtt megírt szöveg, hogy megélhessük az értelmileg sérült emberek "költészetét", aztán lassan az értelmüket, ami az igazi élményhez vezetett. Ha eddig szamárként csodálkoztunk azon, hogy tudnak elsajátítani hosszú szövegeket, most azon ámulunk, miként képesek koreográfiát betanulni, eltekintve attól, hogy sohasem fogják képzett balettosok benyomását kelteni. Látjuk megelevenedni egy Picasso nevű habókos festő szürreális álmait zenére, pazar jelmezekkel, érzelmi csúcspontokkal. Annyira bizarr és abszurd az egész, hogy Lewis Carroll sem találhatott volna különb történetet. Egyébként arról szól a játék, amiről a hagyományos színház összes darabja: szerelemről, hűségről, ármánykodásról. Ádám kihalássza sellő Évát a tengerből, aztán a múlt század húszas éveinek hangulatában népesítik be a világot. Fürdőzők jönnek-mennek, flörtölnek, az Avignoni kisasszonyok űzik a maguk kis gonosz, szemfényvesztő játékaikat, kísértik a szerelmeseket.

A furcsa az, hogy hiába a pompa, nincsen illúzió, mert a színészek maguk sem próbálják meg azt a hatást kelteni, mintha azonosak lennének az általuk alakított figurákkal. Minduntalan kitekintenek, önmaguk paródiáin mulatnak, ugyanakkor olyan ünnepélyesen viszik ezt végbe, hogy a végén már mi ülünk ott hasadt személyiséggel, hogy kik is vagyunk. Megijedünk a látványtól, torz tükörnek hisszük magunkat, aztán jó esetben elfogadjuk, hogy mindenféle arc és idom a mi világunkhoz tartozik, és szépnek kell tartanunk. Különös, szép, igaz és rólunk szóló dolgok ezek.

Bárka, március 24.

Figyelmébe ajánljuk

A béketárgyalás, ami meg sem történt

De megtörténhet még? Egyelőre elmarad a budapesti csúcs, és ez elsősorban azt mutatja, hogy Putyin és Trump nagyon nincsenek egy lapon. Az orosz diktátor hajthatatlan, az amerikai elnök viszont nem érti őt – és így újra és újra belesétál a csapdáiba.

Fél disznó

A film plakátján motoron ül egy felnőtt férfi és egy fiú. Mindketten hátranéznek. A fiú azt kutatja döbbenten, daccal, hogy mit hagytak maguk mögött, a férfi önelégülten mosolyog: „Na látod, te kis szaros lázadó, hova viszlek én?

Ketten a gombolyagok közt

Az Álmok az íróból lett filmrendező Dag Johan Haugerud trilógiájának utolsó darabja. Habár inkább az elsőnek érződik, hiszen itt az intimitás és a bimbózó szexualitás első lépé­seit viszi színre.

Dinnyék közt a gyökér

Ha van olyan, hogy kortárs operett, akkor A Répakirály mindenképpen az. Kovalik Balázs rendezése úgy nagyon mai, hogy közben komolyan veszi a klasszikus operett szabályait. Továbbírja és megőrzi, kedvesen ironizál vele, de nem neveti ki.

Az esendő ember felmutatása 5.6-os rekesszel, 28-as optikával

  • Simonyi Balázs
Az október közepén elhunyt Benkő Imre az autonóm fotóriport műfajában alkotott, a hétköznapiból metszett ki mintákat, és avatta az átlagost elemeltté. Méltóságot, figyelmet adott alanyainak, képeiről nyugalom, elfogadás és az ezredforduló évtizedeinek tömény lenyomata világlik.

Trump, a nagy béketeremtő?

Bár a gázai háborút sikerült leállítani, a Trump-féle „peace deal” valójában ott sem egy békemegállapodás, legfeljebb egy keretterv. Ukrajna esetében viszont Trump még a béketerv precíz kiszabásáig sem jutott el.