Az Elek Dóra vezetésével 1998-ban alakult társulat sérült embereknek teremt lehetőséget a profi színjátszásra. Volt előttük nemzetközi példa, de mégsem könnyű építkezés ez egy olyan világban, ahol nem elfogadott, hogy például az érzelmek terén egy szerényebb értelmi képességgel élő ember is eligazodik. Ráadásul anélkül, hogy szégyellné a szenvedélyt, a kedvességet, tehát megtanult volna "színészkedni". A csapat színészi képességei és Elek Dóra rendezői kvalitásai pont abban mutatkoznak meg, ahogy a "mi" és "ti" közötti láthatatlan, ugyanakkor áttörhetetlennek hitt falon átjárást biztosítanak. Eddigi darabjaikkal is arra tanítottak, hogy mennyire ócska, el-avult elképzeléseink vannak az életük teljességéről.
Verbális műveket "normális" esetben is könnyebben fogadunk be, mint a pusztán asszociatív képességeinkre alapozó mozgásszínházat. Így nem volt könnyű dolgunk a legújabb, hetedik produkciójukkal, amely kizárólag mozgásokra épül. Eddig sokat segített a Baltazárék által együtt megírt szöveg, hogy megélhessük az értelmileg sérült emberek "költészetét", aztán lassan az értelmüket, ami az igazi élményhez vezetett. Ha eddig szamárként csodálkoztunk azon, hogy tudnak elsajátítani hosszú szövegeket, most azon ámulunk, miként képesek koreográfiát betanulni, eltekintve attól, hogy sohasem fogják képzett balettosok benyomását kelteni. Látjuk megelevenedni egy Picasso nevű habókos festő szürreális álmait zenére, pazar jelmezekkel, érzelmi csúcspontokkal. Annyira bizarr és abszurd az egész, hogy Lewis Carroll sem találhatott volna különb történetet. Egyébként arról szól a játék, amiről a hagyományos színház összes darabja: szerelemről, hűségről, ármánykodásról. Ádám kihalássza sellő Évát a tengerből, aztán a múlt század húszas éveinek hangulatában népesítik be a világot. Fürdőzők jönnek-mennek, flörtölnek, az Avignoni kisasszonyok űzik a maguk kis gonosz, szemfényvesztő játékaikat, kísértik a szerelmeseket.
A furcsa az, hogy hiába a pompa, nincsen illúzió, mert a színészek maguk sem próbálják meg azt a hatást kelteni, mintha azonosak lennének az általuk alakított figurákkal. Minduntalan kitekintenek, önmaguk paródiáin mulatnak, ugyanakkor olyan ünnepélyesen viszik ezt végbe, hogy a végén már mi ülünk ott hasadt személyiséggel, hogy kik is vagyunk. Megijedünk a látványtól, torz tükörnek hisszük magunkat, aztán jó esetben elfogadjuk, hogy mindenféle arc és idom a mi világunkhoz tartozik, és szépnek kell tartanunk. Különös, szép, igaz és rólunk szóló dolgok ezek.
Bárka, március 24.
