Az Aix-en-Provence Festival produkcióját Patrice Chéreau rendezése avatja eseménnyé. A rendezõ - a mû bohózatjellegét mintegy félretolva - hatni engedi ennek a kései Mozart-zenének azt az egyedülálló sajátságát, hogy meredeken, váratlanul váltogatja egyrészt a komoly nagyopera paródiáját, a karakterek ironikus elemeit, másrészt a valódi, mély megindultságot, szenvedést és szenvedélyt árasztó zenei darabokat és hangszerelésbeli megoldásokat.
Daniel Harding lendületesen és enyhén sietõsen vezényel. Bár a kissé merev Erin Wallnak hallhatóan meg kell birkóznia a Comme Scoglio-nagyária decimaugrásaival, és a kissé modoros Barbara Bonney hangja néhol el-elfakul, rikoltássá kunkorodik - az elõadás mindvégig élvezetes.
Amorális mû: négyen szövetkeznek itt arra, hogy a két gyanútlan, szerelmes nõt minden eszközzel becsapják, öngyilkossággal zsarolják, s a férfiak rossz hírét keltve az elsõ arra tévedõ utazó karjába tereljék. Fiordiligi megpróbál ellenállni a feltámadó új érzelemnek. A nézõ részvéttel kukkol, miközben a zenétõl olvadozik. Az elõadás legnagyobb hatású eleme ez az élvezettel megrontott döbbenet és sajnálat. A võlegények, akik a lánytestvéreket alávetik az érzelmi viviszekciónak, s közben megvetik õket gyengeségükért, ugyancsak feloldhatatlanul nevetséges és megalázó helyzetbe kerülnek. A megbocsátás derûs fináléjában nem derül ki, hogy az önérzetes kakasok immár az eredeti mátkával vagy a csábításban szerzettel kötnek-e házasságot. Vissza akarják-e még kapni hûtlenségre kényszerített régi jegyesüket, vagy a csellel megszerzett újat célszerûbb választaniuk?
Valóban mindenki így csinálja?
Mozart válasz nélkül hagy bennünket. Egyszerre mutat közönyt és részvétet. Mosolyog, és tartózkodik az ítélettõl.
(balla)
Virgin Classics, 2005
****
Heiner Goebbels nem definiálta újra a totális színház fogalmát, de a színházi masinéria tizedmásodpercnyi pontossággal való mûködtetése, a koncepció technikai formája, a kivitelezés hátborzongató precizitása lenyûgözõ. A színpadi tér lehetõségeinek nehezen fölülmúlható kitágításával sanyarú helyzetbe taszítja az összetöpörödõ nézõt, aki önnön átverhetõségét meglepõ jókedvvel veszi tudomásul, az szórakoztatja mélyen, hogy játékszerré válik. A rendezõ-zeneszerzõ Elias Canetti által omnipotensként leírt karmesterként uralkodik a legapróbb színpadi eseményeken és a nézõkben generált pszichológiai reakciókon. A cél érdekében egy vonósnégyes (Mondriaan Quartet) magas színvonalon játszik Sosztakovicstól Bachig, Raveltõl Scelsiig, Crumbtól Goebbelsig, miközben "néma" szereplõként a monologizáló André Wilms partnerévé válnak. A magánbeszéd Canetti-szövegtöredékekbõl áll, az elõadás a megjegyezhetetlen Eraritjaritjaka címre hallgat. Goebbels a cím értelmezésére nem ad idõt és támpontot, jelentése megfoghatatlan, pedig a szót érettségivel nem rendelkezõ ausztrál õslakosok is használják. Hazudnék, ha a Théâtre Vidy Lausanne elõadásának jelentésérõl beszélnék, mivel halovány sejtésem sincs felõle. "A tiszta forma önmagáért beszél" - no, ezzel a mondattal pedig még szemináriumi dolgozatot sem kezdenék, akkor sem, ha eme szeminárium a formalizmus tárgykörében volna meghirdetve. A közel másfél órás produkció a kemény zenék, kemény szövegek, kemény színészi munka dacára látványvilágával hat, a totális színház eszköztára David Copperfield nagy költségvetésû illuzionizmusával bõvül, melyrõl - a bûvészcéh iránti lojalitás jegyében - többet nem is mondhatok. S bár e rövid recenzió még a felszínt se nagyon legyintette meg, a krónikás egy bölcs Canetti-gondolattal vigasztalódik: "az újságok megírják a teljes igazságot, csak kellõ rosszindulattal kell olvasni".
Molnár Szabolcs
Mûvészetek Palotája - Fesztivál Színház, március 29.
a hatás: *****
MV & EE WITH THE BUMMER ROAD: GREEN BLUES Matt Valentine és Erika Elder egy rokonszenves amerikai hippipár az északi hegyekbõl. Természetesen folk-rockot játszanak, de egy kicsit másképpen. A tradicionális, szántóföldi bluesban gyökerezik a zenéjük, még ha nem is könnyû kihámozni, mert az amerikai folkhagyomány mellett ott bujkál benne az indiai rága fáradhatatlan ismétlõdése és a kezdeti krautrock kába ritmikája éppúgy, mint a dzsemmelõs hippirock és a transzba kergetõ free jazz. Meg még ki tudja, mi minden.
Hat éve, még a Tower Recordings tagjaiként jelentették meg a programot adó Folk Szene lemezt, ami azóta valóságos fétissé vált a hasonló zenei kalandozásokat folytató csoportok és a felvételeiket gondozó apró lemez-, CD-R- és kazettakiadók, no meg az ilyesmire vevõ nem túl nagy számú, ám annál eltökéltebb hallgatóság körében. Új albumuk már a Sonic Youth-t dirigáló Thurston Moore kicsiny, de befolyásos cégénél jött ki, így a korábbiaknál könnyebben hozzáférhetõ, civilizált országokban akár lemezboltban is megvásárolható, nem csak az erre szakosodott netes terjesztõknél.
Valentine-éktól meghökkentõen direkt, szinte rockos hangulatban indul a Green Blues, az elsõ szám egy erdõszéli tábortûznél készült Stones-felvételnek is elmenne. Olyan, mint valami sokat tapasztalt, szakállas zenekar koncertje, ahol a zenészek nincsenek ugyan maguknál, a hangszerek csodával határos módon mégis együtt vannak. Késõbb azután egyre kuszább lesz a kép, a végére már alig marad biztos pont, Valentine kappanhangon kántál, és körülötte mintha mindenki más-más számot játszana, visszafelé. Nagyon szép a maga módján.
- kovacsm -
Ecstatic Peace, 2007
*****
Alatriste kapitány És vacsorára hazatérsz-e? - kérdi az asszony kedvesétõl, a párbajra induló vitéz bérgyilkostól, mire az rezzenéstelen arccal csak ennyit felel: nem tudom. Semmi elérzékenyülés, semmi ne-tedd-drágám: hát igen, képregényhõsként valahogy így kell éhgyomorra a halálba indulni. És ha már eldöntetett, hogy mesében járunk, akkor kalapot is úgy kell lengetni, ahogy azt a rettegett zsoldos katona, a kevés szavú Alatriste teszi: kecsesen, lassított felvételen, önvédelemhez öltözve. Minthogy a képregényekben helye van a háttérfestésnek, az Alatriste kapitány készítõi, nagyon helyesen, adnak a korhûségre is. Mivel a korabeli (a virágkorát élõ Spanyolhonban, a XVII. század elsõ felében járunk) társasági érintkezés egyik gyakori formájának a késelést, kardpárbajt és orgyilkosságot tekinthetjük, mi sem természetesebb, mint hogy filmünk is gazdag a jóféle kaszabolós epizódokban. Az Alatriste kapitány legnagyobb baja, hogy nem mer eléggé képregény, vagy ha úgy tetszik, kalandfilm lenni, s minden idõk legdrágább spanyol produkciójaként túlzott komolyságot erõltet magára. Hol túlságosan is elmerül a korabeli részletekben, hol az inkvizíció és a gaz fehérnép ármánykodásait taglalja ráérõsen, amint azonban a címszerepet alakító Viggo Mortensenen állapodik meg a kamera, hirtelen mindenki úgy tesz, mintha egy gyerekfilm nagy bajuszú hõse látogatott volna el a forgatásra. A magunk részérõl a bajuszos hõst, e spanyol Cyranót megkedveltük, a köré kerített történelmi szappanoperával, pardon, tablóval azonban korántsem vagyunk kiegyezve.
- kg -
A Mokép bemutatója
***
Szervusztok, Pajtikák! Avagy Vitéz László és a többiek Régóta ígérem a gyereknek, hogy megnézzük a vásári bábhõst, a magyar színháztörténet legöregebb, ám ma is aktív, palacsintasütõvel pofozkodó figuráját. Kemény Henrik, a népligeti bábosdinasztia utolsó sarja, Korngut Salamon bábszínház-tulajdonos és cirkuszigazgató unokája a "bódéjában" a Bárkán most rendszeresen elõad a Kemény család legalább 25 darab, szabadalmazott Vitéz László-játékából hármat. A végén a kölykök kezet foghatnak a nagyszájú, piros forradalmárral, aki még az ördögbõl is bohócot csinál.
Nagyon élvezik a kicsik a felnõttek számára már fülsértõ hangfekvést, és természetesen elviselhetetlen hangon drukkolnak, hogy a szeretetre méltó, hiperaktív ripacs üsse csak, aki arra érdemes. Számomra sokkos élmény volt, amikor "Lájszló" egy baseballütõnek látszó tárggyal jelent meg a Füttyös ördög címû epizódban, és szakadatlanul püfölte Lucifert. Csak úgy kopogott a ronda, antik feje, közben meg iszonyatosakat sóhajtozott. Tiszta tömegpszichózis, sok felbõszült gyerek. Vajon a boldog békeidõkben végeztek olyan kutatásokat, hogy nagyapánk mennyire lesz agresszív egy-egy ilyen népligeti akcióhorror miatt? A Vitéz László és a krokodil címû történet sem piskóta, jön az éhes vízi vad, csattog az állkapcsa, és meg akarja enni Lászlót, aki inkább az elõklopfolt pokolbéli urakkal eteti meg õt. Mindenki csak pórul járhat, aki a cserfes bohóccal kikezd.
Nem kell ennél jobb szórakozás, a kölyök lelke izmosodik, aztán otthon a konyhaszekrénybõl fegyverkezik ellened.
- sisso -
Bárka Színház, március 27.
****
A Budapesti Fesztiválzenekar koncertjének elsõ félidejében Alexander von Zemlinsky A kis hableány címû darabja szólalt meg, és már az idõtartam miatt (cca. 40 perc!) is azt gondolhatta Recenzens, hogy ez inkább a tenger egyik túlsúlyos gyümölcse - nem sellõ, jól táplált lamantin. A repertoárbõvítés jó dolog, de nevében többnyire a századforduló mûveihez fordulnak, a korszakhoz, melyet mély stílustalanság és értékvákuum (Hermann Broch) jellemez. Zemlinsky háromrészes szimfonikus költeménye még ízléstelenségével is tündököl, noha ez nem lépi túl az elviselhetetlen határát. Az Andersen-mese ihlette mû negédes, retorikus, pöffeszkedõ, túlságosan illusztratív, fantasztikus hangszerelése ellenére unalmas zene, melybõl - a harmadik tétel kivételével - alig derül ki valami a szerzõrõl, hacsak nem annyi, hogy szorgalmasan tanulmányozta Wagner, Liszt, Csajkovszkij, Richard Strauss, sõt - a második tételben - még Johann partitúráit is. A karmester, Hans Graf nagyon akart, és ez meg is hozta az eredményét: nagyszerû mélyvonóskar, érces rezek, szép fafúvósállások segítették elemzõ munkáját. Kiváló muzsikus, komoly elhihetõ erõvel.
Még nála is remekebb Stephen Kovacevich, aki a második részben Beethoven Esz-dúr zongoraversenyének magánszólamát játszotta. Ki hinné errõl a színpadra lépéskor derûs, kiegyensúlyozott amerikairól, hogy az elsõ tételben szinte oroszosan szenvedõ, olykor konokul tragikus zenét csinál az inkább talán pompás, mint mély muzsikából? A lassú tételnél elképzelni sem lehetett szebbet, a remekül vezetett zenekar csodálatosan finom kíséretével Kovacevich szinte delíriumos hatást ért el a legszimplább hármashangzat-felbontásokkal is. Példás türelemmel képes kivárni egy döntõ pillanatot. A harmadik tétel piano bevezetése misztikusan szólt, aztán az erõtõl duzzadó variációk mindegyike más karakterrel pergett. Ráadásként egy Beethoven-bagatellt (op. 126) játszott, mély költészettel, varázslatosan.
- csont -
Zeneakadémia, április 1.
*****
Adler-Walker: Oltári srácok Öt fiú és a Szentlélek lakja be a Thália színpadát a 2005-ös év legjobb off-Broadway musicaljének magyarországi bemutatóján. A nálunk most fölbukkant, ám Amerika-szerte már jócskán akklamált színpadi mû eredeti és merész paródiája a keresztény pop-rocknak, s egyszersmind a sorozatban gyártott fiúcsapat-formációknak, megspékelve töméntelen ironikus utalással a szakralitás és a populáris kultúra körébõl. Csakhogy mifelénk jószerével pusztán a Hit Gyülekezetének Vidám Vasárnapja képviseli az említett zenei zsánert, a magyarországi fiúcsapatok archetípusa pedig a máig kínos emlékû Manhattan együttes! Ilyesformán hát, dacára a magyarítók (a rendezõ Somogyi Szilárd, valamint a fordítók: Müller Péter Sziámi és Müller Anna) tiszteletet érdemlõ erõfeszítéseinek, az Oltári srácok nyilvánvaló adaptációs zavarral küzd, s mit szépítsük, ezúttal a színre lépõk se hozzák el számunkra az oly igen áhított megváltást. A négy evangélista (Matthew, Mark, Luke és Juan) meg a csapat ótestamentumi kiegészítõ embere (Abraham) ugyanis hiába küzd az elveszett lelkekért, s hasztalan exorcizálja tettleg a teljes közönséget, a belénk bújt kisördög nem hallgathat. Énekeljenek, s táncoljanak bármily tehetségesen a hazai musicaljátszás érdemekben dús tagjai, Dolhai Attila, Mészáros Árpád Zsolt és Serbán Attila - fiúcsapatok viszonylag ritkán verbuválódnak a beérkezett harmincasok táborából. És ha elismerõleg szólunk is Kerényi Miklós Máté és Szabó Dávid énekesi, illetve táncosteljesítményérõl, az utóbbi vérszegény s csökött eszköztárú drámázását egyhamar nem fogjuk elfeledni. S noha felette szívesen szegõdnénk az örömhír terjesztõinek sorába, mondandónk sommája mindössze csak ez lehet: az elõadás közepes, az üdvözülés okvetlenül másutt keresendõ.
László Ferenc
Thália Színház, március 28.
***
Mr. Bean nyaral Hivata-losan ugyan ötvennégy év telt el Hulot úr nyaralása és angol kollégájának plázskeresése között, de ez nem számít, a nyakigláb francia és barna zakós brit kisöccse a kontinuumon kívülrõl fröccsent a filmvászonra. Bárhol is legyenek, oda nem illõ személyük zavar a mátrixban, mi is csak azért röhögünk harsányan rajtuk, mert kívülállóként szemléljük botladozásaikat. Ha benne lennénk a képben, Hulot urat zsigerbõl gyûlölnénk, pont úgy, mint a szállodaportás, aki hülyén érzi magát, mert nehéz kiejteni és vendégkönyvbe vésni az érkezõ nevét. Mr. Beantõl pedig egyenesen frászt kapnánk, hiszen minden grimaszáról ordít, hogy szellemileg visszamaradott pszichiátriai esettanulmány az ürge. Tisztes távolságból mégis nevetünk rajtuk. Már puszta jelenlétükön is, mert megmutatják: akadnak olyanok, akik még nálunk is hülyébben néznek ki. Pedig van némi kockázata annak is, hogy mi mindannyian legalább ugyanekkora tökfilkók vagyunk, csak éppen úgy viselkedünk, mintha nem, hogy normálisnak látszódjunk. A lakonikus Hulot úr, ha nem csöpögne a jóindulattól és a segítõkészségtõl, valószínûleg kifigurázná a fecsegõ felszínességet. Tati tragédiája, hogy publikuma akkoriban sokkal inkább vevõ volt Louis de Funés lefetyelésére, ezért csõdbe ment, a dúsgazdag Atkinsoné pedig, hogy közönsége nem feltétlenül veszi le, hogy leginkább saját magát röhögi ki, hiszen máson úgysem nevethet. A döntõ különbség, a fõbaj az, hogy jelen hõsünk összes poénját ismerjük már az igazi, nem egész estés Bean-filmekbõl.
Bánky Bea
Forgalmazza a UIP-Duna Film
** és fél
