"Nem vagyok én Brunetti! Sem Myslíveèek!" - nyugtatta apját egyik levelében Mozart, amikor a jó Leopold a nők "veszélyeire" figyelmeztette fiát. A két említett jeles pályatárssal ugyanis nemi betegség végzett, a Wolfgang által kedvelt Josef Myslíveèek (1737-1781) ráadásul pokolian nyomorult körülmények között, szétrohadt arccal pusztult el. Nem jelentéktelen pálya szakadt ezzel ketté, amelyből egy rövid sinfonia erejéig kaphattunk is volna némi ízelítőt a Concerto Köln hangversenyén, ha nem szól közbe Waltraud Meiernek, az est szólistájának megbetegedése. Az énekesnőről tudni kell, hogy külön kategória a nemzetközi zenei és színházi (!) világban, elmaradt műsorszámainak pótlására a "nagy" g-moll szimfónia (Mozart) és egy meglepően totális színházi élményt adó nyitány (Joseph Martin Kraus) éppen hogy elegendőnek bizonyult. Mozart-Kraus-estté redukálódott tehát a koncert. A két komponista egy évben született, a másfél évtizedig Svédországban tevékenykedő Kraus alig egy évvel élte túl kollégáját. Az ő szimfóniájával (c-moll) kezdődött a műsor. Eredeti gondolatokra többször, a feldolgozás eredetiségére és fegyelmére már ritkábban figyelhettünk fel. Az előadás borzassága illett a mű megcsinált pátoszához. Nagyobb izgalmat keltett a második darab, egy színdarabhoz (Voltaire: Olympie) írt nyitány, amelynek minden pillanatát az atmoszférateremtés remeklésének hallottuk, a nézőtéri csendet parancsoló súlyos nyitóakkordoktól a retorikus folytatáson át a függöny felhúzását megelőző záró pianissimóig. Interpretációs emlékektől nem zavartatva a Concerto Köln zenélése élvezetesnek hatott. S bár doktrinerségbe csúszó historizmusuk adhat okot vitára, az előadás elevensége, sugárzó élvetegsége bizsergető volt. Mozart-játékukat is érdemes nyitott szívvel fogadni - persze nem könnyű keresztülverekedni magunkat a mérhetetlenül súlyos művek (Jupiter szimfónia, K 551; g-moll szimfónia, K 550) interpretációs hagyománydzsungelén. Furcsa és felesleges, de megszokható volt például, hogy a Mozart-szimfóniákat is csembalista ciripelte végig. A fúvósok a régi hangszerekre jellemző "gyári" hamissággal, de nem hamisan játszottak, a zenekari hangzás egyediségére a felhangokban dús, érdes tuttikban ismerhetünk rá. A gyorsabb tempókat preferáló előadás a zenekar egyik stílusjegye, amikor az Il Giardino Armonico Bach-felvételeinek száguldozását firtatta egy kolléga Salzburgban, akkor az együttes egyik vezetője mosolyogva visszakérdezett: hallotta már a Concerto Köln Bach-lemezeit? A tempóválasztás átformálta a g-moll szimfónia nyitótételét, szívesen hallottuk így is. Ugyanez a tempó viszont sokat elvett a Jupiter fináléjából. Mindkét szimfónia menüettje telitalálat (a Jupiterét meg is ismételték), a lassú tételek viszont az interpretáció korlátaira irányították a figyelmet. Az érdekesség pózába merevedett előadás, az aprólékosnak tűnő, de megoldatlan helyek tucatjait hátrahagyó kézimunkázással állított valami egészen súlyosat és igaztalant a mozarti líráról: hosszadalmas, keresett és lelketlen. (Művészetek Palotája, Bartók-terem, március 22.)
Néhány nappal később az emlékezetben hoszszabb utózengésű, tisztább, műveltebb, szublimáltabb, de nem kevésbé érdekes koncertet adott egy másik német, régi zenére specializálódott zenekar, az Akademie für Alte Musik. A kölni társasághoz hasonlóan két kortárs zeneszerző, a francia Jean-Féry Rebel (1666-1747) és az olasz Antonio Vivaldi (1678-1741) egy-egy nagylélegzetű ciklusát hallhattuk, s ezúttal is ritkaság és sláger került egymás mellé. Rebel Elemek című darabjával jutott a sokat alkotó, de egyművesként számon tartott szerzők csoportjába. A mű elhíresült nyitótételét (A káosz) kockázat nélkül csempészhetnénk egy kortárs zenei hangverseny műsorába. A folytatásban a francia allegorikus táncok és pantomimek modorában, sok hangfestő hangszerelési effektussal tarkítva bolyongott a szerző az absztrakció birodalmában, helyenként bágyasztó naivitással. Az előadás viszont tüneményes birodalomnak álmodta meg Rebel világát. Kimagasló színvonalon játszott az ütőhangszeres, a barokk lantot és gitárt kezelő férfiú pedig élvezetes magánszámokká alakította robotos munkáját. A karmestert nélkülöző összmunka messze túllépett a kölni kollégák produkcióján, a fagottos játéka pedig kétségbe vonta a régi hangszerek beépített hamisságával kapcsolatos néhány napos véleményünket: felvillanyozó volt.
A koncert slágerszámát, a Négy évszakot rengeteg nóvummal adták elő, ami azért meglepő, mert ez a mű Nikolaus Harnoncourt-tól Nigel Kennedyig tucatnyi vérfrissítésen esett már át, s alig van olyan előadó, aki ne ezen a művön akarná demonstrálni előadóművészi találékonyságát. Az Akademie für Alte Musik, ha tetszik, hiperhistorikusan adta elő. A hegedűsök, brácsások állva, félkörívben elhelyezkedve muzsikáltak, a zenekar a velencei többkórusosságra utalva két, egymástól távoli szekcióba lett szétosztva. A két rész közé még "harmadik" kórus gyanánt beállt egy brácsás is. A nagy kórusoknak saját continuócsoportjuk volt, egy-egy csembalóval, csellóval és nagybőgővel. A lantos-gitáros ismét váltott hangszerekkel vágott neki a négy hegedűversenynek. A szólista a japán-német Midori Seiler volt. A fiatal, egzotikus szépség magányosan állt a nagy kör közepén, de nem egy Edda-dalra akart ezzel emlékeztetni, hanem azokra a velencei leányárvaházakra, ahol Vivaldi ontotta magából a concertókat. A kvadrofon hangzás egészen káprázatos volt, tucatnyi újszerű pillanatra kellett felfigyelni, s ki gondolta volna, hogy a Négy évszakból épp az Õsz a legizgalmasabb. A szólista egészen finom, törékeny hangon hegedült, s ugyan kit zavart, hogy az egész előadásból hiányzott a főszereplő. (Művészetek Palotája, Bartók-terem, március 24.)
