Budapesti Tavaszi Fesztivál: Bordélytól az árvaházig (Concerto Köln, Akademie für Alte Musik)

  • Molnár Szabolcs
  • 2007. március 29.

Zene

"Nem vagyok én Brunetti! Sem Myslívecek!" - nyugtatta apját egyik levelében Mozart, amikor a jó Leopold a nők "veszélyeire" figyelmeztette fiát. A két említett jeles pályatárssal ugyanis nemi betegség végzett, a Wolfgang által kedvelt Josef Myslívecek (1737-1781) ráadásul pokolian nyomorult körülmények között, szétrohadt arccal pusztult el.

"Nem vagyok én Brunetti! Sem Myslíveèek!" - nyugtatta apját egyik levelében Mozart, amikor a jó Leopold a nők "veszélyeire" figyelmeztette fiát. A két említett jeles pályatárssal ugyanis nemi betegség végzett, a Wolfgang által kedvelt Josef Myslíveèek (1737-1781) ráadásul pokolian nyomorult körülmények között, szétrohadt arccal pusztult el. Nem jelentéktelen pálya szakadt ezzel ketté, amelyből egy rövid sinfonia erejéig kaphattunk is volna némi ízelítőt a Concerto Köln hangversenyén, ha nem szól közbe Waltraud Meiernek, az est szólistájának megbetegedése. Az énekesnőről tudni kell, hogy külön kategória a nemzetközi zenei és színházi (!) világban, elmaradt műsorszámainak pótlására a "nagy" g-moll szimfónia (Mozart) és egy meglepően totális színházi élményt adó nyitány (Joseph Martin Kraus) éppen hogy elegendőnek bizonyult. Mozart-Kraus-estté redukálódott tehát a koncert. A két komponista egy évben született, a másfél évtizedig Svédországban tevékenykedő Kraus alig egy évvel élte túl kollégáját. Az ő szimfóniájával (c-moll) kezdődött a műsor. Eredeti gondolatokra többször, a feldolgozás eredetiségére és fegyelmére már ritkábban figyelhettünk fel. Az előadás borzassága illett a mű megcsinált pátoszához. Nagyobb izgalmat keltett a második darab, egy színdarabhoz (Voltaire: Olympie) írt nyitány, amelynek minden pillanatát az atmoszférateremtés remeklésének hallottuk, a nézőtéri csendet parancsoló súlyos nyitóakkordoktól a retorikus folytatáson át a függöny felhúzását megelőző záró pianissimóig. Interpretációs emlékektől nem zavartatva a Concerto Köln zenélése élvezetesnek hatott. S bár doktrinerségbe csúszó historizmusuk adhat okot vitára, az előadás elevensége, sugárzó élvetegsége bizsergető volt. Mozart-játékukat is érdemes nyitott szívvel fogadni - persze nem könnyű keresztülverekedni magunkat a mérhetetlenül súlyos művek (Jupiter szimfónia, K 551; g-moll szimfónia, K 550) interpretációs hagyománydzsungelén. Furcsa és felesleges, de megszokható volt például, hogy a Mozart-szimfóniákat is csembalista ciripelte végig. A fúvósok a régi hangszerekre jellemző "gyári" hamissággal, de nem hamisan játszottak, a zenekari hangzás egyediségére a felhangokban dús, érdes tuttikban ismerhetünk rá. A gyorsabb tempókat preferáló előadás a zenekar egyik stílusjegye, amikor az Il Giardino Armonico Bach-felvételeinek száguldozását firtatta egy kolléga Salzburgban, akkor az együttes egyik vezetője mosolyogva visszakérdezett: hallotta már a Concerto Köln Bach-lemezeit? A tempóválasztás átformálta a g-moll szimfónia nyitótételét, szívesen hallottuk így is. Ugyanez a tempó viszont sokat elvett a Jupiter fináléjából. Mindkét szimfónia menüettje telitalálat (a Jupiterét meg is ismételték), a lassú tételek viszont az interpretáció korlátaira irányították a figyelmet. Az érdekesség pózába merevedett előadás, az aprólékosnak tűnő, de megoldatlan helyek tucatjait hátrahagyó kézimunkázással állított valami egészen súlyosat és igaztalant a mozarti líráról: hosszadalmas, keresett és lelketlen. (Művészetek Palotája, Bartók-terem, március 22.)

Néhány nappal később az emlékezetben hoszszabb utózengésű, tisztább, műveltebb, szublimáltabb, de nem kevésbé érdekes koncertet adott egy másik német, régi zenére specializálódott zenekar, az Akademie für Alte Musik. A kölni társasághoz hasonlóan két kortárs zeneszerző, a francia Jean-Féry Rebel (1666-1747) és az olasz Antonio Vivaldi (1678-1741) egy-egy nagylélegzetű ciklusát hallhattuk, s ezúttal is ritkaság és sláger került egymás mellé. Rebel Elemek című darabjával jutott a sokat alkotó, de egyművesként számon tartott szerzők csoportjába. A mű elhíresült nyitótételét (A káosz) kockázat nélkül csempészhetnénk egy kortárs zenei hangverseny műsorába. A folytatásban a francia allegorikus táncok és pantomimek modorában, sok hangfestő hangszerelési effektussal tarkítva bolyongott a szerző az absztrakció birodalmában, helyenként bágyasztó naivitással. Az előadás viszont tüneményes birodalomnak álmodta meg Rebel világát. Kimagasló színvonalon játszott az ütőhangszeres, a barokk lantot és gitárt kezelő férfiú pedig élvezetes magánszámokká alakította robotos munkáját. A karmestert nélkülöző összmunka messze túllépett a kölni kollégák produkcióján, a fagottos játéka pedig kétségbe vonta a régi hangszerek beépített hamisságával kapcsolatos néhány napos véleményünket: felvillanyozó volt.

A koncert slágerszámát, a Négy évszakot rengeteg nóvummal adták elő, ami azért meglepő, mert ez a mű Nikolaus Harnoncourt-tól Nigel Kennedyig tucatnyi vérfrissítésen esett már át, s alig van olyan előadó, aki ne ezen a művön akarná demonstrálni előadóművészi találékonyságát. Az Akademie für Alte Musik, ha tetszik, hiperhistorikusan adta elő. A hegedűsök, brácsások állva, félkörívben elhelyezkedve muzsikáltak, a zenekar a velencei többkórusosságra utalva két, egymástól távoli szekcióba lett szétosztva. A két rész közé még "harmadik" kórus gyanánt beállt egy brácsás is. A nagy kórusoknak saját continuócsoportjuk volt, egy-egy csembalóval, csellóval és nagybőgővel. A lantos-gitáros ismét váltott hangszerekkel vágott neki a négy hegedűversenynek. A szólista a japán-német Midori Seiler volt. A fiatal, egzotikus szépség magányosan állt a nagy kör közepén, de nem egy Edda-dalra akart ezzel emlékeztetni, hanem azokra a velencei leányárvaházakra, ahol Vivaldi ontotta magából a concertókat. A kvadrofon hangzás egészen káprázatos volt, tucatnyi újszerű pillanatra kellett felfigyelni, s ki gondolta volna, hogy a Négy évszakból épp az Õsz a legizgalmasabb. A szólista egészen finom, törékeny hangon hegedült, s ugyan kit zavart, hogy az egész előadásból hiányzott a főszereplő. (Művészetek Palotája, Bartók-terem, március 24.)

Figyelmébe ajánljuk

Nem tud úgy tenni, mintha…

„Hányan ülnek most a szobáikban egyedül? Miért vannak ott, és mióta? Meddig lehet ezt kibírni?” – olvastuk a Katona József Színház 2022-ben bemutatott (nemrég a műsorról levett) Melancholy Rooms című, Zenés magány nyolc hangra alcímű darabjának színlapján.

Nyolcadik himnusz az elmúlásról

Egy rövid kijelentő mondattal el lehetne intézni: Willie Nelson új albuma csendes, bölcs és szerethető. Akik kedvelik a countryzene állócsillagának könnyen felismerhető hangját, szomorkás dalait, fonott hajával és fejkendőkkel keretezett lázadó imázsát, tudhatják, hogy sokkal többről van szó, mint egyszeri csodáról vagy véletlen szerencséről.

Szobáról szobára

Füstös terembe érkezünk, a DJ (Kókai Tünde) keveri az elektronikus zenét – mintha egy rave buliba csöppennénk. A placc különböző pontjain két-két stúdiós ácsorog, a párok egyikének kezében színes zászló. Hatféle színű karszalagot osztanak el a nézők között. Üt az óra, a lila csapattal elhagyjuk a stúdiót, a szín­skála többi viselője a szélrózsa más-más irányába vándorol.