Direktorunk utolsó három moziját (Gerry, Elefánt, Az utolsó napok), a "haláltrilógiát" - a közös tematikán túl - a formanyelvi kísérletezgető kedv is szorosan összeköti. Úgy tűnik, ez utóbbi a Nirvana frontemberének (Kurt Cobain) öngyilkosságát feldolgozó Az utolsó napok című filmben ért a csúcsára.
Egy valamirevaló grunge-rajongó éppen ezért nem is tud majd mihez kezdeni Van Sant mozijával - sem a Smells Like Teen Spiritet, sem a Lithiumot nem hallhatja újra, mi több: egy árva Courtney Love-hasonmást sem láthat keresztülvonulni a vásznon. Akad viszont minden más, ami önmagában is kitenne egy filmelméleti kurzust.
A cím majdhogynem szó szerint értendő: amikor a Blake névre hallgató rockzenészt (Michael Pitt) először látjuk, épp egy erdőn vág át a háza felé, csuklóján kórházi azonosító, később kiderül: az elvonót hagyta ott. Elmesélhető történetünk tulajdonképpen nincs - főszereplőnk megfürdik egy patakban, tábortüzet rak, otthon makarónit főz, dobol, de többnyire maga elé révedve grasszál a házban és környékén, összefüggéstelenül motyog, és szemmel láthatóan folyamatosan be van tépve.
Az utolsó napok hosszú beállításai fragmentumokra és ellipszisekre épülnek, ráadásul a szubjektív szemszögnek is híján vannak - a néző úgy érzi magát a filmet látva, mint egy kukkoló kívülálló (az egyik jelenetben például egy fa mellől és egy ablakon keresztül percekig tanulmányozhatjuk a doboló Blake-et). Hogy némiképp világosabb legyen: Van Sant filmjének szerkezete leginkább egy spiráléhoz hasonlatos - a közös jelenetek teszik nyilvánvalóvá, hogy az események nem lineárisan követik egymást: a következő szcénában mindig azt látjuk, ami a jelenet alatt a többi szereplővel történt.
Merthogy Blake beszűkült világába - némi iróniát is kölcsönözve a mozinak - úgy-ahogy betör a külvilág: a ház tele drogos zenészekkel, hősünk időnként telefonhívásokat kap, melyekre persze, ha a kagylót fel is veszi, nem válaszol, sőt két mormon hittérítő, egy Yellow Pagest propagáló ügynök és egy magándetektív is képbe kerül.
Blake azonban csak bámul maga elé egy Cobain ruhatárát idéző, hosszú ujjú csíkos pólóban, és legalább olyan passzív beletörődéssel viseli, hogy az MTV-n a Boyz II Men szól, mint hogy a menedzsere arra ösztökéli, hívja fel a lányát.
A film vallásos párhuzamait - a főhős nevétől, mely az angol misztikus költőt idézi a Krisztusról értekező mormonokon át az utolsó szcénáig, melyben Blake lelke elhagyja a testét és egy létrán át a mennyországba távozik - nem nehéz észrevenni. A Nirvana-rajongókat valószínűleg a legkevésbé az fogja zavarni a filmben, hogy a rendező szentté avatta a (rock)legendát.
Forum Home Entertainment
