A több mint félszáz (többnyire) élő produkciót kínáló fesztiválprogramból a recenzens egyéb koncerttudósító feladatainak ellátása miatt csak csipegetni tudott, benyomása van, összképe nincs. A Tavaszi Fesztivál kellős közepébe szervezett rendezvényen a koncertek mellett filmvetítésekre és egy speciális, csoportosan elkövetett audiovizuális szőnyegbombázásra is sor került (Share), melynek során "dugjuk össze, amink van" (laptopok, kábelek, kütyük) alapon szervezett, a brigádszellem és az alkotómunka összeegyeztetését heroikusan megkísérlő akcióra láttunk példát. Ronda tanár úrként téblábolva a Merlin technovarietévé alakított szeparéiban próbáltam műfajként meghatározni az Ultrahang gyűjtőfogalma alá sorolt zenei kísérleteket, kevés sikerrel. Hiszen volt itt túlságosan alternatív pop, túlságosan zúzós gitárrock, túlságosan free jazz, túlságosan táncolhatatlan partizene, túlságosan lila dj-zés, túlságosan minimalista minimál. Szélekről leszakadó próbálkozások ezek, melyek közös hangot nem, de legalább egy közös fesztivált találtak maguknak, ahol egyetlen kategóriában, az egyébben "versenyezhetnek".
A műfaji címkézés meddő kísérlet tehát. Nem alkotói oldalról, hanem a befogadás felől nézve viszont meglepően egységes kép tárul elénk, s ez a kép meglehetősen világosan illusztrálja mind a recenzens magányát, mind a műfajjal szemben támasztott befogadói igényt. Nem általános, de mégis tipikus jelenségnek tűnt, hogy a közönség tulajdonképpen nem figyel a produkciókra, nem hallgatja a zenét, már amennyiben a zenehallgatást elmélyült, nagy koncentrációt igénylő, intellektuális és magányos tevékenységnek tartjuk. Ugyanez a közönség viszont igen öntudatos, az előadó és befogadó tradicionális (tiszteleten alapuló) viselkedési formáit nem tartja magára nézve kötelezőnek. Tudnunk kell azt is, hogy ez a közönség nyitott, érdeklődő és nagyon fogékony az újszerűre, az újdonság érzete pedig alapvetően befolyásolja esztétikai ítéletét. Utóbbi megállapításban két ártatlannak tűnő megfogalmazásra ismételten fel kell hívni a figyelmet. Az újszerűségre és arra, hogy az újdonság felismerése pusztán érzet, kívülről nézve valójában csak tájékozatlanságból kibomló illúzió. Mindezt néhány, alább szemlézett produkcióval érzékeltetem.
Az, hogy a közönség csak fizikai értelemben van jelen - e jelenlét ritkán kap szellemi dimenziót -, az esetek többségében érthető. Egyrészt úgy tűnt, hogy az ultrahangisták jelentős része neurológusokkal kooperálva alkot, a fájdalomküszöb, a neuronok adatátviteli sávszélessége egy-egy darab kialakításakor elsődleges szempontjukká válik. De testi ez a "művészet" abból a szempontból is, hogy ösztönmozgásra ingerli hallgatóját, nem tévedésből jöttek tehát a késő esti órákban azok, akik a nagyteremben éjszakai mulatozásra vágytak.
A kisterem szellemi kalandokat is ígért. A szlovén Alzheimer Trio jópofa zenei akciója például egészen szórakoztató volt. 30 perces számuk egy koporsót formázó gitártokból indult, a hangszer kivétele, a megérintés zörejei előjáték gyanánt vezették be a kompozíció és a szabad improvizáció határán álló produkciót. Feltűnően muzikális és technikás dobosuk számos jelét adta annak, hogy hónapokig tanulmányozta Eötvös Péter 151. zsoltárát, melyet Frank Zappa emlékére komponált, aki annak idején egymagában exponálta a mostani fesztivál összes felvetését. A nagybőgős is muzsikus, bibliája Lachenmann összes munkája. Érdekes, hogy az együttes szellemi vezetőjének tűnő gitárost magam a trió harmadik tagjának láttam. A performansz a dobok szétszerelésével, a gitár elrakásával, a bőgő leeresztésével fejeződött be, híven a zajzenei koncepcióhoz, a bútorszállítók tevékenységének mikrorealisztikus megjelenítése méltó finálénak tetszett, s ráadásul arról is tudósított, hogy a szlovén csapat mindent tud Cage 1940-es (!) Living Room Musicjáról. De most ne fanyalogjunk, hogy mindez már passzé, hiszen az előadás kellően szellemes volt, telítve parodisztikus elemekkel, üdítő és tiszta művészet. Ezzel szemben a svájci Tomas Korber és a lengyel Anna Zaradny nagyjából ugyanazt tette, a hallott végeredménynél Stockhausenék 50 éve, a kölni rádió stúdiójában cifrábbakat fabrikáltak. Miközben mindkét alkotó a fokozás egyetlen lehetséges módját a virtuális vagy analóg hangerőgomb tekergetésében találta meg, invenció nélküli, unalmas és túlhaladott zajzenét alkottak. Korber egy rádióamatőrködő órásmester szettjén játszott, a megvilágításról egy leharcolt asztali lámpa gondoskodott. Nem kétséges, hogy a bütykölés mint tevékenység önmagában nem akadálya annak, hogy valaki a szabadalmi hivatal szempontjainak is megfelelő prototípust hozzon létre, biztos vagyok abban, hogy volt ilyenre példa ezen a fesztiválon is, Korber "darabja" azonban nem tartozott ezek közé. A lengyel hölgy ugyanezt az eredményt hozta, ő egy laptopról játszott, bizonytalanságban hagyva a recenzenst: milyen fogalmak szerint lehet ezt előadásnak nevezni? Mindkét darab legjobb része a vége utáni csend, de már ezt a poént is lelőtte professzor Stockhausen a Helikopter-kvartettel.
"Mi a zene?" Ezt a kérdést tette fel az Ultrahang Alapítvány a fesztivál előtt, válaszok gyanánt művekkel lehetett pályázni. Az eredmény megszületett, a győztes és a helyezett művek a fesztiválon felvételről hangoztak el, de letölthetők az internetről is (http://fest.uh.hu/miazene2007), magam is a letöltést választottam. A Kobalt névre hallgató magyar pályázó munkája nagy előnnyel győzött, igazi költői munka, figyelmet követel, hangütése mélyen muzikális, önfeltáró formájában nincs nyoma a neurológiai közreműködésnek. A zsűri szerint "egyszerre visszahúzódó, sejtelmes és érzékeny, miközben izgalmas és bátor", tegyük hozzá, hogy az ultrahang széléről leszakadni látszó kísérlet. Nem tudhatom, hogy volt-e rokona a fesztiválon.
A fesztivál a Bipolar német-magyar együttműködési program részeként valósult meg.
Merlin, március 21-25.
