Zene

Noha két napi-, három hetilappal és négy-öt folyóirattal birkózok meg rendszeresen, mind között a Szenvedélybetegségek című periodika tanulmányozása nyújtja a leghevesebb élvezetet. Lelkes híve, rabja vagyok; adekvát módon, szenvedélyesen szeretem.

Céltudatát vesztett, inszomniás juppi (Edward Norton) lázad az őt elnyomó multinacionálisok és saját személyisége ellen, amelyben lassan már csak az IKEA jellegű fészekrakás ösztöne a progresszív elem. Előbb-utóbb lesz ilyenből száz is meg százezer is. Aztán majd jön egy vezér a jobb, erkölcsileg tisztább világból, egy igazi agresszív anarchopunk, aki zsírleszívó klinikákról lopja az emberzsírt, és főz belőle szappant, hogy visszaforgathassa antikapitalista gesztusértékűleg a tehetős hölgyek pofájára, és megmenthesse az önsegélyező klubokba menekülő emocionális turistákat egymás szétveretése által. Lám, önmagát ismétli a történelem. Akár az ipari forradalom kezdetén a kizsákmányolt munkások, akiknek még a lakberendezés által elérhető lelki béke alternatívája sem jutott. Csak egy karizmatikus vezető, az sem önmaguk Mr. Hide-ja. Azok nem csoportterápiákra jártak szeretetet koldulni, nem egymást verték hobbiból, önkeresésük eksztázisában, hanem szakszervezeteket alapítottak és sztrájkoltak vagy gépromboltak, aztán feleséget húztak hajánál fogva keresztül a konyhán minden este. Nem is lett sok eredménye, de nem is torkollt happy endbe a történet, mint esetünkben. Ugyanúgy kilazultak a fogaik negyvenéves korukra, ha megérték. Gyermekeiket viszont szintén nők nevelték fel, ami súlyos problémája a civil társadalmaknak is, ahol az apák kóborolnak, és időnként lízingelnek egy-egy családot.

Régen rossz, ha egy festő életpályája izgalmasabbnak bizonyul az életművénél, ugyanakkor, ha valaki magáról a személyről kíván filmet forgatni, jó, ha két tényező legalábbis úgy-ahogy balanszírozva van. Ilyeténképpen Henri de Toulouse-Lautrec ideális alany a gyöngyvászon számára: egy a XIX. század második felének kiemelkedő és máig népszerű képzőművészei közül, életét pedig nyugodtan nevezhetjük regénybe illőnek.

Elképesztő mondatok. Elképesztő mondatok vannak ebben a könyvben. Olyan mondatok, hogy olvastuk után az ember bármit tesz, szégyelli magát. Szégyelli magát, hogy ma él, hogy egyáltalán él, hogy élni akar, hogy látni akarja felnőni a gyerekeit. Szégyelli magát, amiért tovább olvas, a következő elképesző mondatig és az azután következőig, hogy kíváncsi a történetre. Az összes történetre, aminek nem lett volna szabad soha megtörténnie, pláne megismétlődnie újra, tegnap is, ma is. És szégyelli magát, ahogy mindezt megpróbálja verbalizálni, gépbe ütni, mondván: dolgozik. És mégsem tehet mást. Borowski elképesztő, elviselhetetlen és alapvető. Hihetetlen, és mégsem lehet nem elhinni, amit ír, kegyetlenül pontos, kíméletlenül őszinte. Olvasni kell.

Nagyon szívesen elmondtam volna: az utóbbi két-három évben messze Rokia Traore volt a legüdvözítőbb afrikai felfedezettem. De nem kérdezte senki. Így hát nem kis aggodalommal indultam bécsi lemezbemutatójára: akkor most megeshet, hogy csak magamnak írok róla?

Ismeretes, hogy Patti Smith hosszas, gyakorlatilag tizenhét éven át tartó elvonulását követő újbóli nagyvilág elé lépését miféle tragédiák katalizálták a kilencvenes évek közepén: elvesztette a testvérét, Toddot és a férjét, az Ex-MC5-os Fred "Sonic" Smitht, s búcsúznia kellett barátaitól, Allen Ginsbergtől és William Burroughstól is. Ebből a megrázkódtatásból született az 1996-os Gone Again, majd rá egy évre a Peace and Noise lemez, és ez vezetett ahhoz is, hogy Patti újból turnézni kezdjen, nem utolsósorban azon célból, hogy emlékeztessen: történjék bármi, élni és folytatni kell.

Az már biztos, hogy az idei év sem telik eseménytelenül a jó öreg Lou Reed számára. Cirka négy évtized alatt felhalmozott lírai munkásságát még tavaly rendezte kötetbe, s ez a kiadvány idén februárban napvilágot is látott a világ szerencsésebb pontjain Pass Thru Fire: The Collected Lyrics címen; aztán ott van a Robert Wilson színházi rendezővel (kivel is volt már egy közös ügye anno, mégpedig a Time Rocker-projekt) összehozott, Edgar Allen Poe írásain alapuló színdarab, a játékos című Poe-try - a hamburgi Thalia színházban március folyamán sikerrel debütált és jelenleg is műsoron levő darab forgatókönyvét és zenéjét Reed egymaga hozta össze. S végül a nyár folyamán vár még rá egy, ez idáig publikálatlan fotóiból összeállított kiállítás megnyitása Franciaországban, persze az aktuális turné mellett, amely koncertkörút során úgy fest, megfordul majd nálunk, a Sziget nagyszínpadán is. Ha pedig turné, akkor új lemez. S valóban, az Ecstasyra keresztelt korong néhány hete már a lemezboltok polcain terpeszkedik.

Abban, hogy Franciaország a világzene egyik legtöbbet emlegetett szinonimájává válhatott, jelentős szerepük volt (és van) az ott működő afrikaiaknak. De most úgy fest, egyre többet kell beszélni egy kiköpött francia társaságról is.

Miközben a World Circuit kiadó kubai Buena Vista... sorozata megvalósította a 70-80 éves Ibrahim Ferrer és Rubén González, Eliades Ochoa és Compay Segundo ifjúkori álmait, a világ(zene) figyelme újra a partvonalra került, puritán folkos stílusok felé fordult. Ez jó, de természetesen nem kell, hogy azt jelentse: a harsányabb, táncosabb salsa már kevésbé játszik.

Bár a programok spirálisan épültek fel, és úgy tűnt, hogy a végén majd nem bír magával és robban a kultúrbomba, mert Tereskova- meg Rambo Amadeus- és Korai Öröm-koncert várható, mégsem haladta meg a fesztivál vendégeinek száma a napi háromszázat. Az utolsó napon, szombaton sem, pedig még kerthelyiség is van. De ez messze nem tragédia. Miért is kéne egymás lábát taposva rekordot dönteni? Jöjjön csak az, akit igazán érdekel, és ne izzadjon össze az egyébként szofisztikált közönség, mint egy populáris, lucskos Lajkó Félixen, és ne dobálja egymást üres leveskonzervekkel, mint a Tabán-bulikon. Az más kérdés, hogy a rendezők pénztárcája hogyan érzi meg ezt a dolgot, meg a művészeké, de azt hiszem, itt többnyire olyan emberek nyújtottak jó teljesítményt, akiket eddig sem kényeztetett el a tőke.

Már vagy egy éve, hogy utoljára jártam a szent falak között, de itt minden megbízhatóan ugyanaz. A mennyezet szecessziós levéldíszítése pazar, Virág úr változatlanul ott ül a bal oldali sorokban, a sorok pedig szűkek, nem tudom keresztbe tenni a lábam. A műsor viszont kissé eltért a megszokott klasszikustól. Egy általában szórakoztatóipari egységekben játszó, nagy törzsrajongó táborral rendelkező jazz-zenekar ünnepelt, harmincas évekbeli New Orleans-i, valamint század eleji magyar filmszvinget játszva és bendzsóval szentségtelenítve meg az öreg termet. Mindezt telt ház előtt. A bendzsót magam sem kedvelem túlságosan, de a szordínós trombitavirtuóz Bényei Tamás és zenekara, különös tekintettel a basszusszekcióra és az ütősre, aki még mosófán is reszelt egyet, belopta magát a szívembe. Teljesen úgy éreztem magam, mint ha egy elit kaszárnyában lennék a II. világháború kezdetén, és zenével meg vadkacsákkal ünnepelnénk a berepülőpilótákat. A zenekari tagok habitusa is a boldog békeévek végére emlékeztetett, de ugyanakkor megvolt az a fílingje, hogy az efféle zenére át lehet szvingelni bármilyen háborút. Bényei szabályos kiselőadásokat tartott a számok között, elmesélve az 1985-ben történetesen pont egy laktanyában megalakult zenekara történetét, de voltak viccek is, sűrűn felidézték Joe Murányit, Duke Ellingtont és azt a korszakukat, amikor karhatalom vitte el őket utcazenélésért az 1989/III. sz. rendelet értelmében. A számok és a szólók közötti hatalmas ovációkból kiderült, hogy Siófoktól Dunakesziig jelen van a család, a szponzorok és a rajongók egyaránt. Minden egykori tagjukat, kit Párizsból, kit újabb gyümölcsöző hivatása mellől, meghívtak jammelni egy-egy szám erejéig. Még az egykori zenetanár, Apáti János is lenyomott valami tapsoltatós örökzöldet a Zeneakadémia komor zongoráján.

Miről ismerjük föl a bolondot a moziban? Melyiket? A nézőtérire talán még visszatérünk, bár szándékaink szerint adni fogja magát önként és dalolva. A vászonbolondra hajtunk előbb. Állig van gombolva az inge, és megverik az utcán. Rossz véget ér. Alkotó szereti nagyon, mert alkotó már akkor korrekt volt politikailag, mikor még fel sem találták e nemes érzeményt. A bolondot a rosszak nevezik bolondnak, a jók enyhén retardáltnak hívják, ha nem tudnak kitérni, de jobban szeretik körülírni, olyan, mintha tizenöt éves lenne, pedig már harminc. A bolond olyan, mint a kutya, a gyerek meg a fóka, jobb emberek közt pofátlanság belekötni. Egyszerűn muszáj vele azonosulni. Rosszabb népek zsarolásnak hívják az ilyesmit. Itt egy bolond, erre varrjál gombot, köcsög, ha nem tetszik, szégyelld magad. Kivel is azonosulnék szívesebben, mint a bolonddal, bolondulok érte. Melyikért? Melyikért a vászonbolondok közül? Fene tudja, tán azért, akin lehet nevetni. Most tessenek megkapaszkodni, akit ki lehet röhögni, szentségtörés, nemdebár. Sorry, álszentséggel tele a sifonér, meg tolerenciával is. Szomorú bolondokért szorongni, alaposabb odafigyelés után semmivel sem különb (és szórakoztatóbb), mint szomorú bolondokkal szorongni egy szűk szardíniásdobozban, ott van ám csak nagy szükség az eldobható empátiára, nem bír az messze esni ugyanis.

Alejandro Amenabar hősei egytől egyig fiatalok, és szörnyű dolgok történnek velük. Ismerős, persze, de a spanyol egyetemista eddigi két filmje ettől eltekintve semmiféle átfedést sem mutat a szappanopera-sztárokkal forgatott, elpusztíthatatlan tinihorror-szériákkal. Alapötletein viszont kedvvel kap a középszer is, hogy melyik filmek születtek így, némi tartalomismertetés után nem nehéz kitalálni. A Nyisd ki a szemed!-ben a technikai háttér jó érzékkel nincs túlmagyarázva, ezért hát nem is éri meg belekötni. Árulnak benne egy szolgáltatást, méghozzá főműsoridőben, melynek lényege, hogy a kliens élete egy tetszőleges ponton új irányt vesz, jó esetben a vágyai szerint valót. Mint álom, nyilván, és meg kell halni hozzá. Cesar egyik nap még gazdag, fiatal, gátlástalan és szerelmes, a következő pillanatban egyik megunt szeretője egy betonfalnak hajtja a kocsit, amiben ülnek. A nő meghal, Cesar arcából formátlan massza lesz, örökre. Mi lett volna, ha? Megtudjuk. Történetünk innentől megbízhatatlan időközönként jelentkezik az újabb és újabb lehetőségekkel, csak a Halloween-maszkot öltött fiút kérdezgető börtönpszichológus nem tágít belőle. Ennek megfelelően az időrend nagyrészt darabokban hever, és az effajta agymeresztőnek szánt filmek legjobb hagyományai szerint, ahogy az idő előrehaladtával összeáll pár dolog, továbbiak esnek szét. A végén aztán egyben kapjuk a magyarázatot, mintegy mellékelve az egyéni értelmezés lehetőségét is.

Az alábbi lemezekben a CD-korong félreérthetetlen alakján kívül akad még közös vonás. Szerzőiket nemcsak a rebellis szövegek rokonítják, de a rejtvényszerű címadás is.