Zene

Láttam egy amerikai filmet vasárnap este a gagyitévén (RTL Klub), a műsorújság thrillerként aposztrofálta, tévedésből nyilván, volt már ilyen, felénk az élet szemhunyások szemtelen szériája, ebből alapíthatnánk továbbképzést, bár máshol bizonyára csak pislogásnak, biluxolásnak, tikkelésnek nevezik az ilyesmit, és el se hinnék, hogy életprogram is lehet. De legyen nekik thriller, én sem tudom, mit jelent az, csakhogy a történet sokkal régebbre nyúlik vissza.

A szóban forgó alkotás remek példa arra, hogyan lehet címadás által előítéleteket támasztani egy jó filmmel szemben. Soha többet nem hinni a fülnek. Nem a fordítók leleményességét dicséri, hogy beültem megnézni mégis, ahogy az sem, hogy a kritikus jelenetben, ahol Maclaine haldoklik, és az ő hűséges expatikus rablótársa kanállal erőlteti bele a gyógyszert come on, come on felszólításokkal, a feliraton, illetve aliraton, a menjünk, menjünk szavak jelennek meg. Persze ez csupán töredéke a rafinált, építőmunkás-angolból való fordítás szépségeinek.

Hogy mi köze van a ´67-es Gerillák együttes elvibb és következetesebb kádárizmust sürgető dalainak a ´76-os Orfeo visszafelé nézve szintén nem aggálymentes, de legalább öntörvényű, poszt-68-as forradalmiságához, továbbá mindezeknek esetlegesen átvett amerikai protest songokhoz és a Bella Ciao olasz partizándalhoz, arra még csak-csak van válasz. Mindegyikben van egy adag - kisebb vagy nagyobb -, igazságtalanságot, elnyomást, ha mást nem, hát hazugságokat ostorozó baloldaliság. De hogy ennek mi a köze a KISZ-hez, erre még csak gondolni is nehéz visszamenőleges harag nélkül. A KISZ a pártállam csápja volt, később meg, ereje fogytán, a sunyi összekacsintás szaros ragacsa.

kínos, jeleznem kell: ha az alábbi lemezek nem tűnnek kellőképp vonzónak, az csupán az én hibám.

Igen, itt van a második rész, amit pofátlanul második részként forgalmaznak, ráadásul moziban, pedig erről a filmről a jobb videotékákban még beszélni is illetlenség lenne. Merthogy az Alkonyattól pirkadatig 2. egyértelműen B szériás horror, és készítői kísérletet sem tettek arra, hogy ennél mívesebb alkotást hozzanak létre, illetve valahol mégiscsak próbálkoztak vele, de bárcsak ne tették volna.

2000. április 1-jén a berlini Columbia-Hallében ünnepelte huszadik születésnapját az Einstürzende Neubauten. A háromórás koncerten barátok a világ minden tájáról és persze a leghűségesebb fizető rajongók: egy nemzedék mégiscsak a Neubautennel fedezte fel a világot.

"Testem nem mozdul, de repülök érzem, félek tőled, akarlak vagy mégsem." Ezt a sort az Irgalmatlan Nővérek zenekar tagjai énekelték enervált hangon nyolcvan-akárhányban, de ilyen és még ennél sokkal kevésbé izgalmas szövegekkel futott le a kilencvenes évek közepére a rövid élettartamú magyar dark zenei időszak. A hegyes orrú, csatos csizmás, kalózmentés, zsabós, félrenyírt hajú, elégikus jelenségre, ami Joy Divisontól Nick Cave-en át a Depeche Mode-ig kapta az ihletkúrákat, különösen a Fekete Lyuk közönsége volt érzékeny. Ott léptek fel a műfaj olyan jelentős és akkor legnépszerűbb képviselői, mint a Mátyás-Jerabek-féle Fuck Off System, akik Nostradamus pontosságával előre megénekelték, hogy eltűnünk majd a semmiben, vagy a gótikus rockot játszó, önmarcangoló Hold.

Odessa Klezmer Band: Izsák száraz fája.

Nézőpontok/Pozíciók: A közép-európai képzőművészet utolsó ötven évének története - Ludwig Múzeum

Abból a finoman szólva is megalapozottnak tűnő feltételezésből vagyunk kénytelenek kiindulni, hogy alkotói ez opust nem kimondottan magyarországi fogyasztásra szánták. Persze az is nyilvánvaló - élőerőben és vizuális háttérben realizálódott szembeszökő jelenlétünkből kifolyólag -, hogy látását megúszni eleve kevéske reménnyel kecsegtetett. Mindezzel együtt bajosan lenne elvárható, hogy ne csípőre tett szemmel üljünk be a moziba, mondván: na zenélj nekem, te film, mi merre hány méter Pesten.

Wim Wenders és a zene - lerágott lemez. Persze most sem hangzik rosszul, hogyan is hangozhatna, ha egyszer Lou Reedet, Peter Gabrielt, Bonót, Nick Cave-et, Laurie Andersont, Tom Waitset, Sinéad O´Connort hallhattuk a filmjeiben. Wim Wenders és Ry Cooder - Párizstól Texasig megint csak közismert sztori, ám tavalyelőtti, havannai kirándulásukat nem hagyhatjuk szó nélkül. Akkor kezdett első szólóalbuma felvételéhez a Buena Vista Social Club egykori muzsikusa, Ibrahim Ferrer.

"Elmentem, hogy megnézzem a lakást / Kérdeztem, mi az ára / Azt felelték, tizenkétezer / Rendben van, mondtam / Mire ők, honnan jöttem / Algériából, válaszoltam / Nagyon sajnáljuk, közölték, a lakás már ki van adva."

A spanyol giccs királya tizenhat évesen érkezett Madridba, miután tele volt a hócipője a vallásos neveltetéssel és a Franco-diktatúra vidéki hangulatával, hogy megtalálja későbbi "szappanoperáinak" hőseit az épp szárba szökkenő fogyasztói társadalom madridi középosztályában. Miközben tizenkét évig hivatalnokoskodott a Telefónicánál, megvette Super 8-as kameráját, underground magazinoknak írt, tagja volt egy punk-rock-paródia zenekarnak, játszott a Los Gardialos nevű színjátszó csoportban. Most pedig egy unalmasnak nem mondható élet és filmkarrier után megcsinálta tizenharmadik, már nálunk is bemutatott édeskés nagyjátékfilmjét, amelyet a tavalyi cannes-i fesztiváltól a Golden Globe-ig már nyolc jelentősebb nemzetközi nagydíjjal értékeltek. Ziher vasz ziher, írásunkkal megvártuk az Oscart. Megjött az is.

Jó játékból, infrastruktúrából, marketingből, reklámértékből, szervezettségből, az üzleti világ érdeklődéséből szinte semmi; (újra meg újra...) átpolitizálódásból, kereskedelmi érdekek szolgálatában való egyéni álldogálásból annál több látszik a sportban, miközben újra készül a sporttörvény, s a (szinte csak a jogalkotás területén tapasztalható) dinamizmust figyelembe véve, valószínűleg a következő olimpiára megint tető (vagy a T. Ház játéktere) alá kerül egy, aminek már épp ideje, hiszen négy éve múlt, hogy az előző megszületett. Így aztán (újra) lesz jogbiztonság -hosszan tartó, olimpiától olimpiáig.