Boban Markovic Orkestar Featuring Lajkó Félix: Srce Cigansko. A szerb trombitászenekarok hagyományosan ódzkodnak a vonósoktól, de ez nem baj, Lajkó Félixet sem azért szeretjük, mert könnyen partnerekre talál. Mondhatni, annyira esélytelennek tűnt az ő őszi összeröffenése Boban Markovic´ rezeseivel, hogy igazán be kellett jönnie, már csak lovagiasságból. Azt az októberi koncertet nem hallottam, de utóbb beszéltem velük: és igazán megkülönböztetett pillanatként őrizték emlékezetükben. Meg sem álltak a januári lemezfelvételig. Boban amúgy azokban a napokban vette be utolsó várainkat, Lajkó pedig a Magyar Művészetért Díján esett túl - ennyit a Cigány szív elé, hogy a várakozás ne hangozzék rosszul.
Ám mi fontosabb: a termék is rendben való. Markovic´ék tavalyelőtti, Zlatna truba CD-jénél messze több visszaköszön a zenekar erényeiből: együtt a választékosság és az elementaritás; ugyanakkor újra kiderül: stúdióviszonyok közt nem bírnak gyújtogatni. Lajkó csak az első számban húzza, s ennyi még a buliba fér, persze érthető, hogy a trombitászenekarok ódzkodnak a vonósoktól, kivált, ha azok ügyet sem vetnek rájuk.
(X Produkció, 2000; lemezbemutató koncert április 12-én a Körcsarnokban) * * * * és fél
HTíz évvel azután, hogy a Vízöntő együttessel a roma folk hatása alá került (Gitania Express), Kiss Ferenc a kelet-európai zsidó népzene előtt is kalapot emelt az Odessa Klezmer Band élén. Nem nagyon járhatott Erdélyben vagy a Kárpátalján anélkül, hogy ne ragadta volna meg egy-egy motívum abból a túláradó örömből és fájdalomból, amelyet néhány idős zenész őrzött a jiddis közösségek emlékeiből.
Az Odessa Klezmer Band a századfordulót idézve lőtte be jellemző stílusát. Ezzel több hitelt érdemel, mint ha az amerikai klezmer-revival nyomába eredt volna, más kérdés, hogy előbb-utóbb a jövő idővel is számot kell majd vetnie. Mégsem gondolnám, hogy hiányérzetem van: amit ebből az "archaikus", instrumentális előadásmódból ki lehet hozni, az együtt van: hangszerelésben éppoly nagyvonalú, mint az érzelmek mezején. Meg kéne még említenem azt a két dalt, amit "közreműködőként" Fekete László, a Dohány utcai zsinagóga főkántora énekel, csakhogy több mint említésre méltó: több mint változatosság és több mint színfolt - vele biancóban elidőznék legközelebb Odessáig, retour.
(Etnofon Records, 2000) * * * * és fél
H
Ned Sublette: Cowboy Rumba. A gitáros-énekes Ned Sublette a texasi Lubbock környékén nőtt fel - arrafelé cha cha chát jártak a népek, illegálisan mérték az alkoholt, de a következményektől megóvta a várost szentje: Buddy Holly. Hogy az ötvenes években mennyit köszönhetett az amerikai popzene Kubának, azt tudjuk. Ned akkor épp két nyeregben fenekelt: kubai mester tanította klasszikus gitárra; könyvtárosként meg cowboydalokat jegyzett le. Aztán a hetvenes években New Yorkba költözött, s ahogy elragadta a salsa, hamarjában megvilágosodott: a cowboydalokat és a rumbát az isten is közös lóra teremtette.
1985-ben írta e lemez címadó dalát. És ´90-ben jutott ki Kubába először, hogy azt mondhassa: "Innentől két részre oszlott az életem, az előttre és az utánra." Azóta kubai zenéket csempész Amerikába, és mi jelesebb: e tizenöt év dalaiból végre összeállt egy lemez. Egy egészen különleges lemez, melybe Ned latin barátai: az NG La Banda, a Munequitos of Matanzas, Ramón Orlando és Yomo Toro is beletették a magukét. Meg kell mondanom: úgy tizenöt másodperc kellett, és én már az örökzöld Ghost Riders In The Sky ily módon súlyosbított feldolgozásától kifeküdtem. Mely így nem country és nem rumba, hanem countryrumba: ismerős és vadonatúj. Szóval fel lett találva a spanyolviasz, igazán üdítő megmártózni benne + a mérce is be van lőve - legyen min átugratnia még akár a Cowboy Rumbának, akár a Ready To Benek, bele a csillagokba. (RykoDisc/MCD, 1999) * * * * *
H
"Kalaimamani" Kadri Gopalnath: Gem Tones. Kadri Gopalnath ugyancsak elkövette a maga talpalatnyi forradalmát, így továbbra is a bizarr kapcsolatok terepén kalandozhatunk. ő azzal írt történelmet, hogy a dél-indiai karnátaka stílushoz elsőként adaptált szaxofont.
Tizenöt éves volt, amikor (iskolakirándulva) egy palotazenekarban rezeseket hallott, és szerelem az első hallásra: azonnal rávette a papáját, hogy. Amit tudni lehet a hangszerről és a hangszerrel, azt beszívta a következő években; 1977-ben, mikor is első jelentősebb koncertjét adta, már éppoly járatos volt az improvizatív dzsesszben, mint a klasszikus formák zárt szerkezetében. Azóta bejárta a világot, odahaza iskolát teremtett, s legutóbb - már ebben az évben - az avantgárd Evan Parkerrel turnézott. A Gem Tones album fajtiszta 77 percében hegedű-dob-doromb környezetben szól azokhoz, akikben kellő bátorság és kitartás van Dél-India sűrűjébe merülni.
(GlobeStyle Recording, 2000) * * * *
Marton László Távolodó
