Hogy mi köze van a ´67-es Gerillák együttes elvibb és következetesebb kádárizmust sürgető dalainak a ´76-os Orfeo visszafelé nézve szintén nem aggálymentes, de legalább öntörvényű, poszt-68-as forradalmiságához, továbbá mindezeknek esetlegesen átvett amerikai protest songokhoz és a Bella Ciao olasz partizándalhoz, arra még csak-csak van válasz. Mindegyikben van egy adag - kisebb vagy nagyobb -, igazságtalanságot, elnyomást, ha mást nem, hát hazugságokat ostorozó baloldaliság. De hogy ennek mi a köze a KISZ-hez, erre még csak gondolni is nehéz visszamenőleges harag nélkül. A KISZ a pártállam csápja volt, később meg, ereje fogytán, a sunyi összekacsintás szaros ragacsa.
Egy ilyen válogatásnak, amely akár ki is emelhette volna az arra érdemes darabokat a posványos történelmi kontextusból, így, zavaros katyvaszként egyetlen értelme van: benyomni a CD-t, azt´ ordítani sörrel a kézben érettségi találkozó utáni szűk körűbb együtt maradáskor a jómódú régi haver nappalijában. Akkor meg miért is ne csusszanhatna be a programba - a lejátszó természetesen "random" üzemmódra állítható - a Gerillák Elment a repülője, rögtön a Guantanamera után. Guantanamera-feldolgozásokból egyébként CD-k egész sorozatát lehetne összeállítani, és lehet a Munkásőrség Központi Férfikara akármilyen érctorkú, bizony aligha férne be a válogatásba. Mert a legjobb szándékkal hallgatva is csak vicces, de nem hiteles. A Che Guevarát búcsúztató kubai dal, Fidel Castro házi zeneszerzőjének, Carlos Pueblának a szerzeménye - Hasta Siempre a címe egyébként, nem pedig Comandante - már inkább rendben van Berki Tamás és a Dely fivérek előadásában.
Az Orfeo együttes felvétele, egy chilei forradalmi dal magyarítása szintén a jobban sikerült dolgok közé tartozik, még most is feszültsége van, annak idején pedig, ha jól emlékszem, külön tetszett benne, hogy vették a fáradságot és charangón is játszottak benne. (Ami természetesen a fajtasokféleség szinten tartásának mai korszakában már bonyolultabb kérdés, miután nevezett pengetős hangszer a ritka övesállat páncélzatából készül.)
Volt az a pol-beatnek nevezett hülye, mű műfaj, fesztivált is rendeztek belőle 1967-ben, az amúgy nagyszerű Máté Péter az amerikai négerkérdés ügyében követte el botlását, Neményi Béla (ex-Atlantis) a Kennedy-gyilkosság körülményeit feszegette mérsékelt kíváncsisággal, ez volt az első és talán utolsó szervezett kísérlet az akkor beatzenének nevezett izé átfogó lenyúlására. Nos, ezt a dolgot borítsa inkább a feledés méltón sűrű szövésű fátyla, hiszen a felülről diktált mozgalomból bármilyen zenei szempontból is értékelhető mű nem született.
Boros Lajos késő-építőtábori tréfás középszerűsködését nehéz végighallgatni pironkodás nélkül, egyáltalán, a válogatás második felén a koncepció hiányából kibontakozó szerkesztői zavarodottság lesz úrrá. Visszaköszön a szomorú tény, hogy az akkori cenzorok igencsak aggályosan válogattak, amikor megpróbálták beemelni a hazai zenei köztudatba az amúgy remek munkásmozgalmi dalok első generációja utáni újabb, részben Európán kívüli protest-termést. Másrészt meg az, hogy ez a dalkultúra sokkal jobban kötődik a gyökereihez annál, mint hogy csak úgy transzplantálni lehessen rosszarcú seggfejek kénye-kedve szerint.
Kovácsy Tibor
Hungaroton, 2000
Csak a szívem szomorú
Tulajdonképpen mik neked a társadalmi együttélési normáid? - hasít az agyamba, ahogy az Ay Cubano dallamai felzendülnek. A kérdést tizenegy éves koromban szegezte nekem egy ifivezető a tábortűz mellett, majd könnyed gitárátvezetéssel rátért a Menekülhet már Battista, sasok impeeeriiaalista kezdetű strófára.
Az alapokkal tisztában kellett lenni. Viszont már vicces őrsi neveket sorolhattunk a zászlófelvonásnál, és gyakorlatilag kötelező volt a csókolózás, akárhányszor felcsendült a Leveles a május című alibi dal. Esténként azért inkább egyenes derekú szabadságharcosokról, kövér nagytőkésekről és áttörendő kerítésekről énekeltünk. Eközben szinte észrevétlenül, de elemi erővel összekapcsolódtak a kommunista eszmék a rejtelmes szexualitással, az ébredező önállósággal, a napsütéssel, valamint a Göncölszekérrel. Húszévnyi tapasztalat és gondolkodás sem volt elég arra, hogy teljesen szétválassza őket - ezzel szembesítenek a nagy nevű előadóművészek.
A 100 Folk Celsius az Ohiót játssza, és Berki Tamás még a Comandantéról szkettel. Boros Lajos - a tulajdonképpeni Lali király - akkoriban még rangrejtve járta birodalmát. A CD-n Vogával és Turnovszkyval állítja pellengérre a gerincteleneket, akik megették a hitüket. Sőt, a borítóról még azt is megtudhatjuk, hogy a 16 tonna Haraszti Miklós fordításában dobogtatott meg annyi ifjúkommunista- és úttörőszívet.
Zenehallgatás közben átélhetjük, pontosan mire gondoltak a HI-FI Magazin szakírói, amikor párnaeffektust emlegettek: az embernek tényleg az az érzése, mintha a mikrofon az ágyneműtartóba került volna. Az ismerős dallamok mégis azonnal felidézik a régi hangulatot. Meggyőződésem, hogy pár perc után a legelhivatottabb banktisztviselők szeme előtt is tábortüzek, magasztos célok, bátorságpróbák és a kizsákmányolás elleni büszke harc emlékei kezdenek kirajzolódni.
Megrázó, de nagyon tanulságos élmény, amikor az irracionális ilyen leplezetlenül szembeszáll a józan ésszel, úgyhogy mindenkinek ajánlom ezt az időutazást, együttélési normák ide vagy oda.
Berky Tamás
