A Tiszta vérvonal és társai
Láttam egy amerikai filmet vasárnap este a gagyitévén (RTL Klub), a műsorújság thrillerként aposztrofálta, tévedésből nyilván, volt már ilyen, felénk az élet szemhunyások szemtelen szériája, ebből alapíthatnánk továbbképzést, bár máshol bizonyára csak pislogásnak, biluxolásnak, tikkelésnek nevezik az ilyesmit, és el se hinnék, hogy életprogram is lehet. De legyen nekik thriller, én sem tudom, mit jelent az, csakhogy a történet sokkal régebbre nyúlik vissza.
Tán még az egytévé idejében ment egy reklámfilm jó sokszor (állandóan, egy ideig), valami szappanra vagy testápolóra akarta rábírni az ingadozó vásárlóerőt, de nem akárhogyan. Megnézhettünk egy csajt hátulról, és már nyitottak is: egy olyan nagy sztárnak, mint ő, csakis a, tudomisén, pocokvelő-kivonat tisztítja a bőrit. Rendben van. De nevén nevezték azt a tündöklő csillagot.
Egy akkora nagy sztárnak, mint Connie Selecca. Nem tudom, hónapokig (évekig?) nyomasztott a dolog, ki lehet ő? Olyan fényes csillag, hogy nem is ismerem. Gondolkodtam, tépődtem, a környezetemet sem hagytam békén, ugyan már, ha beavatnának. Egyszer híre jött, látta valaki egy szappanoperában, nézzem csak meg, kedd reggelente megy az UMD cvón (Untermausdorf 2), a pomázi kábeltévé nem bírta befogni, pedig mondtam nekik, hogy cserébe levehetik az HBO-t, maradt a legenda.
Aztán jött egy szép szombat este, akkor is ment egy amerikai thriller, ha ezt a szót olvasom a műsorújságban, le se lehet fogni, lenyelem a távkapcsolót, nehogy véletlenül rálépjen az ékszerteknős azzal a nehéz járásával, oszt jól elkapcsoljon.
Remek kis thriller volt, Párizsban játszódott, Connie-t sokan üldözték, többségükben gonoszok.
Fölsorolnám Párizs főbb nevezetességeit: Lánchíd, Nagykörút, budai Vár, alagút, Rumbach Sebestyén utca, Kaszásdűlő, Eiffel-torony. De szálljunk ki Connie-ból, meghozott.
Ugye a magyar filmgyártás rendszerváltozás utáni hányattatásainak egyik fontos területére érkeztünk. A bérmunkákhoz. Connie futását jelentős helyi erők segítették. Rendszeresen világhírűként aposztrofált operatőr, jó nevű fodrász, keresett kellékes. Nem az volt a röhejes a filmben, hogy "mi tudtuk": a Lánchíd nem a Pont Neuf, nem kimondottan nekünk készült a cucc. Az egész film nevetséges volt, agyatlanul kiagyalt forgatókönyv, hajmeresztő "alakítások" (Connie különösen kitett magáért), akárhogy is: alulról nyaldosott C kategória. A menekülő C. alig győzte a sok Trabantot, Barkast kerülgetni a gyilkos hajsza során.
Idézzünk ismerős szövegekből: "Itt van nekünk ez a mi gyönyörűséges fővárosunk, és nem tudunk mit kezdeni vele. Bezzeg Prágában, ott egymás sarkát tapossák az amerikai forgatócsoportok." Stb. Ne mondják, hogy nem hallottak már ehhez hasonlót. Ha nem jönnek, nem hoznak pénzt se. Ha meg jönnek, biztos örülni kell, pénzt hoznak, ki lehet belőle fizetni a Róna utcai villanyszámlát, és még marad is, csináljanak, ami jólesik.
Valóban, mi is (itt is) állítottuk már, nem nekünk csinálják. Egy hátsó-oklahomai kábelcsatorna nézőinek úgyis egyre megy Párizs, Bukarest, tudják is azok, vagy ellenkezőleg: az amerikaiak mindent tudnak, és fantáziájuk is van egy szekérderékkal. Ha Citro‘nek hasítanak a Diadalív árnyékában, az a szájbarágás csimborasszója nekik, absztrahálni vágynak ők minden testhelyzetben.
Igaz, ami igaz, innen is úgy tűnik, hogy a végső célközönség mégiscsak mi vagyunk. Mert végül minden az RTL Klub (tetszés szerint helyettesíthető be) főműsoridejében köt ki. Mert mi akkor is örülünk a solymári vasútállomás látásának, ha a kissé rozzant Maigret felügyelő kászálódik le a vörösvári személyről, mert szóltak neki, hogy ez Saint-Fiacre.
Azért vasárnap este kicsit kiborultam, amikor az M7-esen a Kápolnásnyék-Vereb leágazás előtt pár kilométerre megláttam, hogy Welcome in Connecticut, bár leszögeztük, ez egyéni no (szoc?) problem, a Tiszta vérvonal című filmben.
Most München volt Budapest, a balatoni út meg Amerika, tiszta Amerika. A történettől persze megint neki lehetett menni a falnak. A nyolcvanas évek végén jártunk, és szervezkedtek a nácik, orvosilag leginkább, erősségük az nekik. A fájdalmukra már bimbajában elhalni látszó árjatenyésztési program revitalizálásán fáradtak elszántan a Lipótmezőn és a Déli pályaudvar környékén, de ráfizettek, leginkább nyilván azért, mert amerikai árjákkal próbálkoztak a nyomorultak.
A részletekre ezúttal némiképp jobban ügyeltek az alkotók, csak néhány magyar rendszámú autó tolakodott be a képbe, de azok közül is az egyik voltaképpen autentikusnak nevezhető, hiszen egy Volkswagen bogár volt, és csak az utánjátszó tévénéző nem tudja, hogy ezeket a magyar forgalmi rendszámtáblákat pontosan a nyolcvanas évek végén is használatos nyugatnémet testvérkéikről koppintották, alighanem az integráció szándékától hajtva.
Lee Remick játszotta Connie-t, az ő nevét legalább már hallottam, így nem lesz hónapos utójáték. Náne megvan? Jobb sorsra érdemes Guldenburg gyerek, egy jelentős magyar irodalomtörténész egyszer konkrétan Olga Schoeberovával hasonlította össze, elmarasztaló kontextusban. Most sem járt jobban, árva árját alakított vagy fordítva, tipikus tragikus hős, a jók oldalára áll, de buknia kell, mint egykor Kuczugh B.-nek, menekülés közben. Más elmesélnivalóra nem emlékszem, mérleget kell vonnunk.
A televízió nézhetetlen. Na és, mikor nem volt az? Milyen is lenne, rohannának haza a népek az ekrán elé, aztán másnap csak a focistákat szidhatnák, hiszen azok egy "jó" tévében is betliznének a (ide most valami vicces nevű ország kéne, minek) bárki ellen.
Magyarországon idegen tőkeerők csak bűnrossz filmeket forgatnak. Ez pedig nem igaz. Nem igaz még akkor sem, ha a televíziók (és a mozik, legutóbb ugyancsak egy szomorú vasárnapról beszéltünk) műsorán nem nagyon találkozunk az ellenpéldákkal.
Az persze nyilván a nagy számok törvénye okán is jó lenne, ha mind többen jönnének ide a tőkéjükkel töketlenkedni, mert ennyi meg annyi százalék biztos visszaforgatódna belénk, a mi filmjeink forgatásaiba és így tovább.
Magyarul nem jutottunk (most se) sehová, tán nem a tévével kéne próbálkozni. Pedig dehogynem, csak elsőre ne bízzuk el magunkat, a lényeg a dobozban van, csak ahhoz, hogy nyilvánvalóvá váljék, még egy darabig néznünk kell. Lesznek még szép vasárnap estéink.
- ts -
