Ugyanis azzal, hogy Scott Spiegel és stábja nagyban hajazott az első részt forgatókönyvíróként és szereplőként is jegyző Quentin Tarantino eddig elkövetett munkáira, mintegy tarantinósnak látszó elemeket építve a tárgyalt műbe (gondolok itt elsősorban néhány félresikerült dialógra), egyben erősen vulgarizálta is az alig pár éves tarantinói hagyományt. Míg a film láttán Q. T. rajongói a mester szellemiségének elkorcsosulása felett kesereghetnek, addig a másik táborba tartozók a beavatottak magabiztosságával bólogathatnak, hogy lám-lám, milyen hamar bebizonyosodott, hogy ez a szellemiség nem is létezik. S mindkét oldal vérmérsékletének megfelelően konstatálhatja: nagyon úgy néz ki, hogy a neopulp, mely műfaj a Ponyvaregénnyel vette kezdetét, igencsak a halálán van.
Az alapmű
- sok más, itt nem részletezendő aspektusa mellett - egyrészt az erőszak természetét írja le (s természetesen maga sem mentes az erőszaktól), másrészt pedig a junk-kultúra ürességét tárja föl (miközben maga is a junk-kultúra részévé válik). Tarantino filmje egy olyan erőszakfilm, amelyik az erőszak s annak értelmetlensége ellen emel szót, a műfaj jellemző elemeinek és fogásainak felhasználásával, biztosítva ezzel a tisztító, egyben a tágabb rálátást elősegítő iróniát. S az irónia segíti a junk ábrázolásában is, ahol a gúny eszköze többek között a már milliószor feldicsért kitűnő szereposztás és persze a dialógusok, a gúny tárgya pedig az imázsfogyasztás világa, a mindennapokban megjelenő tengernyi szimulákrum. A Ponyvaregény iróniája egyfajta posztmodern gesztus, s mivel a film szinte maga is ponyva lesz, részben önmagáról is szól, ami persze nem baj, hiszen ezt el lehet játszani, de csak egyszer. (A Jackie Brown már nem durrant olyan nagyot, merthogy nem volt igazán mit hozzátenni a formához; hogy most a hamburgerekről vagy valami teljesen másról beszélgetnek gengsztereink, az szinte teljesen mindegy: a lényeg adott. Szerencsére Tarantinónak van önmérséklete, és esze ágába sem jutott megrendezni a Ponyvaregény 2.-t, még jó, de tulajdonképpen mindegy, mert majd egyszer úgyis megrendezi helyette más.)
A Desperado is csak pontosan egyszer szólhatott akkorát, amekkorát, és ráadásul az akció-neopulpnak sokkal kevesebb eszköz állt rendelkezésére. Meg kellett elégednie a görbe tükörrel, a karakterek és a helyzetek eltúlzásával, az akciófilmek dramaturgiájának kifacsarásával, de ennél többet nem nyújthatott. Erénye, hogy nem is nagyon akart.
Ugyanezen jóindulatú állítás egy kicsit halkabban, de elmondható az Alkonyattól pirkadatig első részéről is. Ebben a filmben az irónia mint eszköz leginkább a karakterekben él tovább (eltekintve a vámpírfilmekből levonható tanulságokat röviden összefoglaló dialógustól). Tulajdonképpen már a Jackie Brownt is javarészt Tarantino jellemábrázolása menti meg, a vámpírsorozat első részét pedig csakis a figurák emelik hajszálnyival a B kategória fölé.
De ez minden. Attól ugye nem kapunk új minőséget, ha összefércelünk két műfajt, még akkor sem, ha ezt a neopulp új, de gyorsan fakuló ruhájába öltöztetjük. Egyáltalán nem vicces, amikor egy lángoló ember az utolsókat lövi (emlékezzünk csak a nyitójelenetre), és a hogyan ártalmatlanítsunk egységnyi idő alatt minél több vámpírt változatosan című versenyszám sem túl meggyőző. Pedig valahol nagyon is egyértelműnek tűnik, hogy a vámpírjelenség mint kulturális ikon és a filmtörténet szerves része ennél sokkal, de sokkal többet érdemelt volna.
A második rész,
mint ezt már fentebb említettük, nem más, mint egy B film, azokból is a legalja. Ez utóbbi leginkább azért, mert több akar lenni magánál. Spiegel úgy gondolhatta, ha a szemétdomb aljából rákacsint a nagyokra, akkor ő is nagy lesz, és valamiért azt hihette, hogy onnan még tisztelegni is illik. Bizony nagyot tévedett.
A nyitóképeken azonnal támadnak a denevérek, elsősorban a jó ízlés ellen, ugyanis ez a pár snitt a fényképezés és a vágás szolgai másolásával pofátlanul és üresen utánozza a Madarakat. A jelenetet videón nézi az egyik szereplő, s ezért itt még gyanútlanul s némi jóindulattal azt hihetnénk, hogy ez csak a B szériás darabok gúnyolása. Pedig nem az. Ez a felütés bizony művészi eszköz kíván lenni a maga színvonalán.
A továbbiakban sem számíthatunk semmi jóra. Az Alkonyattól pirkadatig 2.-ben minden klisé benne van, ami csak belefért. Ott vannak az ötletesnek szánt, de a jelentés minden elemétől megfosztott, teljesen funkciótlan kameraállások (ventilátorra szerelt kamera, vértócsa alján leledző optika, koponyaszubjektív), melyek egyébként már a fiatal Bud Spencernél is felbukkantak, például a nagy sikerű Piedone és a mexikói chilis babrablók című korai alkotásban. Vagy ott van a Psycho zuhanyjelenete, egy az egyben, s ez így ugyanolyan hamisítvány, mint a tarantinói dialógokat koppintó kevés számú, de annál gyérebb próbálkozás, illetve a mesternek tekintett rendező karaktereit utánzó, de még a felszínt sem karcoló figurák.
Ez a film az utánzat utánzata, a reprodukció reprodukciója, mely tartalmasnak akar látszani, s ezért lesz súlytalanságában súlyos és fájó pont. A neopulp, mely nem is oly rég még szórakoztatni tudott (az említett filmeken kívül gondoljunk például a Nyomás!-ra vagy A Ravasz, az Agy, és két füstölgő puskacsőre), mára végleg kimerült. Persze ez senkit nem zavar. Hírlik, elkészült a sorozat harmadik része. És talán nemsokára itt lesz az első neopulp-pornó is.
Biztató.
Vörös András Csaba
From Dusk Till Dawn 2 - Texas Blood Money, színes, szinkronizált, amerikai, 1999; rendezte: Scott Spiegel; szereplők: Robert Patrick, Raymond Cruz, Duane Whitaker, Bo Hopkins; forgalmazza a Mokép
