film - A fül

  • tévésmaci
  • 2008. szeptember 4.

Zene

8 kis kritika
Szezonja van. Na, jó, utószezonja, tán másfél éve játszották a Mások élete c. német filmet. Finoman szólva is az érintettek érdeklõdésével fordultunk felé - nem is kevesen. Még csak életkorfüggõ sem volt a kaland. Most módunk nyílik egy kísérletet elvégezni - tájékozódásit. Eltelt húsz év a rendszerváltozás óta, egyre inkább arra kell berendezkednünk, hogyha a filmekben keressük gyökereinket, ismereteinknek mindig lesz egy kis mûteremszaga. De bizonyos tárgyakért vissza is tudunk nyúlni! Tudott-e olyat - akár a bõrét is kockáztatva - a mûvészet, ami nemhogy túléli a diktatúrát, olyan sok van, hanem olyat, ami konzerválja a levegõt. Más-e a szag a vetítõteremben a Mások élete és A fül alatt? A többi technikai tudnivaló: Karel Kachyna cseh filmrendezõ 1970-ben csinálta fekete-fehér nyersanyagra a maga "lehallgatós" (a mai amerikai trendek szerint voltaképpen "átverõs") filmjét, aminek elsõ fele ráadásul kukszi rövidzárlatos sötétben játszódik. Egy átõrlõdött éjszaka meséje ez, mi lesz velem, rajtam a hatalom füle (szeme), s várható hamarsággal a keze (ökle) is... Végül kicsit (éppen csak) máshonnan fúj a szél - ahogy az örök érvényû mondja: "érted jöttünk, nem ellened".

Nem-e?

Az elkészült mû, úgy, ahogy volt, önlábán húzott rögtön a dobozba (pont 70-re értek Husákék Barrandovig a tisztogatásban), és csak valamikor húsz év múlva került a szemünk elé. Akkor minden ilyen talált tárgyat (nem volt sok) némi fanyalgás fogadott, nem is csoda, hisz a csodát vártuk tõlük. Azóta eltelt majd annyi év. Szerintem most!

Jön: Örökmozgó, 8án, 18.30-kor

*****

Figyelmébe ajánljuk

Aki úton van

Amikor 2021 nyarán megjelent Holi, azaz Hegyi Olivér első lemeze, sokan egy újabb izgalmas hazai rapkarrier kezdetét látták az anyagban.

A franciák megértették

Ritkán halljuk az isteneket énekelni. Néhanapján azonban zongoráznak, szájharmonikáznak és még gitároznak is. Legutóbb Párizs elővárosában, Boulogne-Billancourt-ban, a Szajna partján álló La Seine Musicale kulturális központban történt ilyen csoda.

Hitler fürdőkádjában

Lee Miller a múlt század húszas–harmincas éveinek bevállalós top divatmodellje volt, igazi címlaplány, de festette Picasso, fotózta és filmezte Man Ray, utóbbi élt is vele, és mentorálta mint fotóművészt.

Csaló napfény

Igaz, hamis, tény, vélemény, valóság és fikció. Ilyen és ehhez hasonló címkéket sietünk felnyalni a ránk zúduló információhalom darabjaira, hogy a kontroll, a rend illúziójával nyugtassuk magunkat és ne kelljen szembesülnünk vele, hogy nem létezik bizonyosság, csak kellően szűkre húzott nézőpont.

 

Gyilkosok szemlélője

A két évtizede elhunyt Roberto Bolaño minden egyes műve a költészet, a politika és a vadállati kegyetlenség együtthatásairól szól, az író regényeiben és elbeszéléseiben vissza-visszatérő karakterekkel, a költészet és a világ allegorikus megfeleltetésével olyan erős atmoszférát teremt, amelyből akkor sem akarunk kilépni, ha az hideg és szenvtelen.

Hús, kék vér, intrika

A folyamatosan az anyagi ellehetetlenülés rémével küszködő Stúdió K Színház jobbnál jobb előadásokkal áll elő. Az előző évadban a Prudencia Hart különös kivetkezése hódította meg a nézőket és a kritikusokat (el is nyerte a darab a legjobb független előadás díját), most pedig itt van ez a remek Stuart Mária. (A konklúzió persze nem az, hogy lám, minek a pénz, ha a függetlenek így is egész jól elműködnek, hiszen látható a társulatok fogyatkozásán, hogy mindez erőn túli áldozatokkal jár, és csak ideig-óráig lehetséges ilyen keretek között működni.)

Ide? Hová?

Magyarországon úgy megy, hogy négy­évente kijön a felcsúti jóember a sikoltozó övéi elé, és bemondja, hogy ő a Holdról is látszik.