Ez a Gianni nem ugyanaz a Gianni, ám a hasonlóságok számottevõk. Ahogy a Vénasszonyok nyarában, úgy a Gianni és a nõkben is ugyanaz a táskás szempár, az író-rendezõ-fõszereplõ Gianni Di Gregorio táskás szeme néz közelre és távolba; vígjátéki közelre és drámai távolba, de leginkább a kettõ közé, a derûsen szomorkás középtájra. Az elgiannisodott miliõnek (Di Gregorio kamerán innen és túl is Gianni), és benne Gianni beletörõdõ és derûs, római és kispolgári, öregfiúsan rigolyás és szolidan életélvezõ nézésének a Corriere della Serától a Narancsig mindenki a dicséretét zengte, elõbbi - kis latinos túlzással persze - egyenesen az olasz vígjátéki virtus visszatértét látta meg a Vénasszonyok nyara decens öregfiújában. És ha akkor azt látta meg, nincs ok arra, hogy mást lásson a nem-folytatás folytatásban: Gianni 2.0 most potens férfikorát siratja a tõle telhetõ (inkább skandináv, mint déli) indulattal, táskás szemével, lógó orrával, egykedvû kutyatársaival, nõt akaró emberbarátjával és egy arconcsapással felérõ bevásárlólistával, melyet felesége nyom reggelente a kezébe. Ebbe a nyomottságába a költekezõ mama, az unott leánygyermek, az untalan szomszédlány és úgy nagyjából Róma minden nõnemû lakója belejátszik: az egyik azért, mert Gianni vérét szívja, a másik meg azért, mert ügyet sem vet Buster Keaton e kései, komikusan koslató leszármazottjára. Megnyerõ jelenség az öszszes Gianni; legközelebb jöhetne akár a nehezített pálya, a táskás szemek mellé valami történetféle.
Persze csak módjával, épp, hogy az íz kedvéért.
A Cirko Film - Másképp Alapítvány filmje
*** + fél
