film - LONDON RIVER

  • - kg -
  • 2010. április 8.

Zene

Kultúrák, ha találkoznak. Hát a néni honnét való? Én bizony a messzi Guernsey szigetéről, kicsiny farmom van ott, egyszerűen, de szépen élünk, én és a vetemények, Londonba sem önszántamból jöttem, hanem mert a kislányom nem veszi fel az átkozott telefonját azóta, hogy az a szörnyű merénylet annyi életet követelt.
Kultúrák, ha találkoznak. Hát a néni honnét való? Én bizony a messzi Guernsey szigetérõl, kicsiny farmom van ott, egyszerûen, de szépen élünk, én és a vetemények, Londonba sem önszántamból jöttem, hanem mert a kislányom nem veszi fel az átkozott telefonját azóta, hogy az a szörnyû merénylet annyi életet követelt. És a bácsi, azzal a furcsa frizurával? Én bizony a csatorna túlsó oldaláról, Franciahonból jövök, ahová sok-sok éve, családomat hátrahagyván, Afrikából vándoroltam, és én meg a fiamat keresem, akit hatéves korában láttam utoljára, még az afrikai Nap alatt. ' sem jelentkezik, és az anyja nagyon aggódik már. Kultúrák, ha találkoznak. Kezdetben idegenkednek kicsit egymástól, terroristát, gyermekeik megrontóját orrontják a másikban, rendõrért kiáltanak, de a parkban, a padon már együtt ülnek, hisz valójában szövetségesei õk egymásnak, csak ezt elsõ izgatottságukban elmulasztották észrevenni. Oly nagyon emberi ez, a feljelentés éppúgy, mint a szemérmes közeledés, s hogy mindez Londonban, a 2005. júliusi bombamerényletek árnyékában történik meg, az külön drámai pírt ad az egésznek. Ha Mike Leigh (esetleg Ken Loach) egyszer Benetton-reklámot rendez, abból valami olyasminek kell kisülnie, mint a London River, de mert õk ilyesmire egyelõre nem kaphatók, megtette így az ugyancsak jó nevû Rachid Bouchareb. És persze jól tette, mert a gyászt és a dzsesszt meg Sotigui Kouyaté és Brenda Blethyn színészeket a legfelsõbb dramaturgiai úr is egymásnak teremtette, igaz, ugyanilyen jól passzoltak volna egy nem ennyire igaz történetben is.

Forgalmazza az AtomFilm

** és fél

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.