"Ágnes aszszony a patakban / Fehér lepedõjét mossa; / Fehér leplét, véres leplét / A futó hab elkapdossa." - Jean-Pierre és Luc Dardenne Arany János e csengõ sorokkal induló történetét dolgozza fel jó másfél évszázaddal késõbb. Díjakkal szokás szerint dúsan dekorált filmjük kicsit emlékeztet Lars von Trier Aranyszív-trilógiájára, egy nõ áll a történet középpontjában, Lorna, az albán bevándorló, aki az állampolgárságért érdekházasságot köt egy szenvedélybeteg férfival, majd egyre mélyebbre merül az élet sûrûjébe. Dardenne-ék a dán rendezõhöz hasonló ügyességgel bánnak a filmes hatáskeltés eszközeivel, a mese elõrehaladtával egyre jobban keverednek a szerepek, tettes és áldozat ügyében kezdünk összezavarodni, és kétszer is át kell gondolnunk, ki kivel is van itt. Az alkotók is többször élnek (vissza) késleltetõ technikákkal, mintegy rászedik a nézõt - lassacskán más lesz a történet tétje. Nevük áruvédjegy: alkotók a szokásos és elvárt eltartott dokumentarista stílben követik kedves példányaikat, mintha csipesszel emelnék ki õket a bolyból, ám az obszerváció hûvösérõl kisül, hogy csak álca: a Lorna csendje nem egy strófa az emberiség ellen íródott jeremiádban, s nem is a lélek hideg metszete, hanem igazi ballada, ami végsõ soron az emberben lakozó furcsa kis jószágot, a jóságot mutatja fel. Persze e jóságnak ára is van.
A film ellentmondásossága egyben a hitelessége is - a fõszereplõ Arta Dobroshi kétértelmû, rejtõzködõ játéka pedig nekünk különösen kedves: Nagy Mari A részleg-beli remeklésére rímel.
Forgalmazza a Cirkofilm - Másképp Alapítvány
****
