A Nemzeti előcsarnokát, büféjét benépesítő-beordibáló, a ki-kicsodát magyarázó főiskolások, valamint a múzeumból idekölcsönzött Euripidész-márványfej szépen kijelölik az Oresztész című előadás intonációs skálájának két végpontját. A mai magyarázatoktól a sokgenerációs antik sorscsapássorozatig.
Az Atreidák ölésektől zsúfolt mítosza egyfelől nyomasztó, másfelől érthető. Bosszú bosszú hátán - és nemcsak isteni parancsra, hanem kézenfekvő egyéni érdekből is; nevezzük ezt belső indíttatásnak.
Alföldi Róbert jól tette, hogy épp Euripidész drámáját választotta a témakörben kínálkozó számos görög tragédia közül. Arisztotelész a Poétikában Szophoklésznak tulajdonítja azt a mondást, hogy "ő maga olyanoknak alkotja meg az embereket, amilyeneknek lenniük kell, Euripidész pedig olyanoknak, amilyenek". A legmodernebb antik szerző.
Alföldi jól tette azt is, hogy új verziót rendelt: Karsai György nyersfordításából Térey János írt költői-szikár szöveget, nemcsak mait és lazát, vagyis jól mondhatót, hanem olvasva is szenvedélyeset és gazdagot.
És jó Menczel Róbert tere is: ferde síkok, tükrök, nagy fényes felületek határolják, középen árokféleség, teli rongyokkal - Argosz határában lehetünk, ahová önszántából nem jön senki élni, csak aki menekül, vagy akinek másutt nincs helye. Két teherautóroncs süpped bele a földbe - nagyvárosi ikonok.
A rendezés követi Euripidész drámájának tagolását. Az első részben az elcsigázott és bűntudatos Oresztész körül jelennek meg a történet szereplői, és ki-ki leszögezi, hol áll e "jogos, de helytelen" bosszúállás - az anyagyilkosság - megítélésében. Kabinetalakítások sorjáznak, rövid, de nagyon fontos betétek, amelyek aztán szoros kört zárnak be Oresztész körül. Az előadásban egyelőre nagy rések tátonganak az egyes epizódok között, látszik a férc meg az igyekezet. De látszik a rezignált gondolat is: "legyen már vége a bosszúsorozatnak, bár kétlem, hogy vége lesz valaha..."
Helené - már nem az a fruska, akiért kitört a trójai háború és romba dőlt egy birodalom, de - szépségének és egykori hatalmának teljes birtokában mintegy átsuhan a kietlen vidéken, és laza társalgási modorban illőn megemlékezik nővéréről, az Oresztész által megölt Klütaimnésztráról. Udvaros Dorottya játékának könnyed eleganciája erős kontrasztot képez a tettel és a környezettel - Helené még mindig fölötte áll mindannak, amit éppen ő okozott.
Menelaosz - Cserhalmi György alakításában - idézi még a nagy hadvezért, de már elege van, már megúszásra játszik: "védem is a rokont, meg nem is"; az ilyent nevezzük ma reálpolitikusnak, esetleg gyávának.
Tündareosz - Helené és Klütaimnésztra apja, Oresztész nagyapja - nemcsak az öregek tisztánlátó bölcsességét mutatja Garas Dezső öltönyös, jól karbantartott játékában, hanem a tisztánlátásból fakadó sziklaszilárd ítéletet, az engesztelhetetlen morális elutasítást és a szenvedélyes haragot. Az előadás egyik legszebb pillanata, amikor a nyakába csimpaszkodó, megbocsátásért, de legalább némi nagyapai szeretetért esengő Oresztész ölelésében csak áll, mint egy fa, mert másként nem tehet. Arcán az egész elátkozott család tragédiája fölötti fájdalom.
A Kar tagjai közülünk, a nézőtérről mennek a színpadra, miután alaposan kikérdezték Élektrát az előzményekről. Öt mai rongyokba öltöztetett asszony, akik másként ugyan, és olykor némi távolságot tartva az aggodalomtól, de egyként Oresztész és Élektra mellett állnak. Nagy Mari játssza a Karvezetőt, Csoma Judit, Murányi Tünde, Szalay Marianna és Gerlits Réka a Kar tagjait: tyúkot kopasztanak-beleznek, húslevest főznek: itt vannak otthon, a világ végén.
Aztán Oresztész lassan talpra áll - Rába Roland játéka is telítetté, lendületessé és súlyossá válik -, és kezdetét veszi a második rész: az argosziak halálos ítéletétől erőre kapó, felindult Oresztész nagy vágtája - és Rába nagy alakítása. Kinyírni mindenkit, aki ellene fordult - ez a célja, de legalábbis "lássuk, uramisten, mire megyünk ketten". Péterfy Bori, aki mindeddig az asszonyi erőt, a feltétlen odaadást és szolidaritást hangsúlyozta Élektrájában (hogy aztán ez mennyire fakad a szerelmes szeretetből, és mennyire az elkövetett bűn közösségéből, az némileg rejtve marad itt), immár alig tudja követni bátyja indulatát. És felbukkan a jó barát, a bűnben ugyancsak részes Püladész is - László Zsolt képes az immár erőteljesen fölfelé tartó lendületbe belelépni és továbbvinni azt -: hármas összetartozásukat, szenvedélyes szerelmüket nemigen lehet szétszálazni.
Blaskó Péter fújtatása-lihegése már odakintről hallatszik: a Hírnök szerepében Élektrának meséli el, hogyan ítéltek az argosziak, hogyan viselte az ítéletet Oresztész - szép monológ és szép alakítás.
Akárcsak a phrügiai monológja Kulka Jánostól: kiábrándult, elborzadt beszámoló a megzakkant Oresztészről, aki megölte Helenét (akit aztán "elloptak az istenek"), és megölni készül Menelaosz lányát, de ezt már látjuk is: Tompos Kátya Hermionéjának nyakán a kés...
De nem öli meg, hanem feleségül veszi: Földi Ádám Apollónja világos öltönyben, homlokára tolt napszemüvegben, rappelő tinik gyűrűjében megjelenik, és rendet csinál. Nahiszen.
Nemzeti Színház, november 21.
