Zene

Afilm tárgya, sommásan persze, a kábítószeres függés. Adott egy fiatalember, neve András (Ternyák Zoltán), aki jó állása (számítógépes szakfi) és sikeres, jól kereső anyja ellenére (vagy éppen ezek miatt is?) erősen kátyóigényes. Élete félresiklott, céljai nincsenek; mikor megismerjük, emberünk nem más, mint egy maga alá piszkító csődtömeg. Pénze az anyagra nemigen akad, ezért aztán kénytelen a munkahelyéről elorzott monitorral házalni az utcán. Ekként ismerkedik meg Julival (Tóth Ildikó), aki éppen imént hagyta ott vadul közhelyes-közönséges férjét és mélakórosan fuvolázgató kislányát. Az asszony megszánja az Andrássy út betonján előtte vergődő fiút, odaköltözik hozzá, és megpróbálja kivakarni a szó szerinti szarból. Hogy milyen eredménnyel, azt mutatja be a film. Mellékszálként számolnunk kell még az András házában uralkodó (v)iszonyok szociologikus megjelenítésével: van itt félbolond taxisofőr (ki más játszhatná, mint az ebbe a skatulyába már-már bűnösen belepréselt Kovács Lajos), ennek féleszelős, beteg anyja, elbárgyult felesége. Olykor mélabús roma sirató kereng föl a gangra: figyeljünk, a rendező most miliőt fest!

Bár egy újszülöttnek minden vicc új, a Kamaszkorom legszebb nyara típusú filmekben mégis a változatlanság boldogít, hogy olyan örök értékei vannak az emberi lét ezen bizonyos szakaszának, melyek bár vissza sose térnek (kísér a Stúdió 11), mindig nagy élvezet visszagondolni rájuk vagy bámulni őket a moziban.

1. Jó pár éve mérsékelten foglalkoztat, hogy mi történik a rock ´n´ rollban. Úgy alakult, hogy meglehetősen érdektelennek tartom, és amíg nem szolgál meggyőző cáfolatokkal, az sem zavar, ha ez az előítélet megkérdőjelezi a tisztánlátásomat. Ez van - amióta nincs Jesus Lizard, legfeljebb egy 16 Horsepower-koncert kedvéért vagyok hajlandó útra kelni, hogy a kóma közelébe katarzálhassam magam.

Most már tényleg minden mindennel összeér, de ez nem jelent semmit. Egy igazi posztmodern történet akár tök "normális" zeneként is végezheti - Mahmoud Turkmani is hosszú utat tett meg, amíg a hangjára talált.

Amultinacionális lemezkiadók általában megtisztelnek a bizalmukkal és elküldik az újdonságokról szóló értesítőiket. Ezeket a brosúrákat nem szoktam kidobni, csak miután átfutottam őket - ez a legkevesebb és a legtöbb, amit megtehetek. Igaz, a közelmúltban két kiadvány is felkeltette az érdeklődésemet, de mint kiderült, azoknak nem terveztek promóciót: azok csak egyedi megrendelés esetén juthatnak az országba.

Félidőket játszom mindkét csapatban - mondta Belmondo, és fölpofozott valakit az Azúr-parton, tornacipőt viselt és csinos zakót, beszállt egy kabriolet-ba, s elhajtott, hogy eleget tegyen a dekadens díva vacsorameghívásának. Közlése arra vonatkozott, hogy:

Atárgykörben igen mérsékelten jártas kívülállóként úgy gondolom, hogy a drogfüggő ember életét felváltva és párhuzamosan, de mindenképpen folyamatosan kitölti két probléma, vágy, cél, ahogy tetszik: az anyag megszerzése és a leszokás. E kettőn túlmutató, egy kicsit is hosszabb távú törekvésekre értelemszerűen nem juthat sem idő, sem energia. Minden ezek körül forog, ezért aztán mélységesen szomorú, mert szűkös, ugyanakkor a nem drogfüggő ember életéhez képest sokkal reménytelenebb is bármi egyéb, ami a világon van. Szerelem, szakítás, magány, bizakodás, fájdalom. Ebből pedig az következik, hogy egy drogfüggőkről szóló film vagy vicces és abszurd lehet - láttunk erre példát eleget -, vagy, ha nem ilyen, hanem mondjuk "komoly", "dokumentarista igényű" stb., a cselekménye nem szövevényesedhet túlságosan bonyolultra. Hajsza, kaland, indulatok, minden, minden az anyag körül forog, és ez nagyon erőteljesen szűkíti a fikciós lehetőségeket. Fogalmazhatunk persze másképpen is, mondván, hogy ez a leszűkült világ is világ, igenis megvannak a maga koordinátái, a történéseket meg innen, eggyel beljebbről kell figyelni, de a lényeg ugyanaz marad: a drogfüggők élete aligha mutatható be akciók villogó tűzijátékaként. Talán ez már önmagában is elősegíti, hogy a mondott kereteken belül viszont elejétől a végéig fennmarad a filmben (itt, ebben) egy olyan intimitás, nem fülledt, hanem meggyőzően természetesnek tűnő közelség, amely a mozgalmasságot az indulatok, érzelmek szintjére - ezek fájdalmas zűrzavarába - helyezi át.

Az énekes-hegedűs Iva Bittová a cseh zenei élet legfontosabb és általunk leginkább ismert képviselője Karel Gott után. Az avantgárd, a pop, a népzene és a klasszikus zene elegyéből mára messziről felismerhető zenei stílust hozott létre. Szeptember 20-án és 21-én a Nederlands Blazers Ensemble nevű holland kamarazenekarral lépett fel a Trafóban, a Come Dearest (Gyere Drágám!) című új programmal. Ivát sokan artisztikusnak tartják, de még többeket nyűgöz le a tehetsége és a hangja mellett az a gyermeki, egyedi játékos stílus, ami még a nem komolyságukról híres hollandokat is levette a lábáról.

Egy ideje feltűnt, hogy az újság bélyeg nagyságú igazolványképeket közöl a politikusokról. Minden belpolitikai cikkhez tartozik egy vagy - ha rögtön jön a cáfolat - két, teljesen semmitmondó és amúgy is már százszor látott fénykép, mintha az olvasó fénykép nélkül nem hinné el, hogy létezik az illető politikus; tegnap óta elfelejtette, és most arra gyanakszik, hogy az adott párt kitalált személyek mögé bújva próbálja ráerőszakolni a másik pártról alkotott, eléggé lesújtó véleményét. Az újság azonban nem veszi észre, hogy önmaga ellen dolgozik, ugyanis a gyanakvóbb olvasó előbb vagy utóbb óhatatlanul arra kezd gondolni, hátha nem is tegnap készült a kép, amikor a politikus a nyilatkozatot tette, bár kétségtelen, hogy egy politikus arcai között nehéz különbséget tenni. De hátha egy régebbi képet vett elő az újság, és akkor lehet, hogy az a politikus nem is mondott ilyet, vagy azóta már átlépett egy másik pártba, esetleg időközben kiderült róla.

A Zsidó identitás történetek alcímű kötet első felében bevezető elméleti tanulmányt olvashatunk, főként a zsidó identitás témakörében. A második rész az úgynevezett narratív életútinterjú módszerével tizenegy beszélgetést közöl, nagyrészt olyan családokkal, amelyek zsidó iskolába járatják gyermekeiket.

Eregény a Nők Lapja sorozat első tagjaként jelent meg, amelyet nyilván hamarosan követ majd a többi öt Keyes-kötet is, a magyar nők nagy örömére.

Ha csak az írásaiból készült mozidarabokat nézzük (Szárnyas fejvadász, Az emlékmás, Az elhagyott bolygó, Imposztor), könynyen kicsúszhat a szánkon: Dick nem volt az a kimondott Lem. Butaság, mert:

Gyere vissza, Pista, minden meg van bocsátva! Igazad volt. Milyen Pista? Nekem mindegy (Lovas, Csurka, vagy amit akartok), de igaza volt. Engem most már nem vernek át, létezik a New York-Tel-Aviv-Budapest tengely, és ezek után abban sem vagyok biztos, hogy a Mezőtúr-Szingapúr vasútvonal merő fikció lenne, ha akarnék, hajózhatnék a Leningrád- Visegrád közti szárnyason. Hogy honnan vagyok ilyen biztos a dologban? Onnan, hogy kibújt a szög a zsákból: Woody a leggyengébb láncszem, kifecsegte, de direkt: megbízták evvel, tudom, kik.

Vessenek meg, ritkán bírok izgalomba esni a kortárszenéktől. Kóstolgatom-kóstolgatom, aztán belátom szépen, hogy nem hozzám szólnak, hiszen a kortárszenét a kortárszeneszerzőknek írják a kortárszeneszerzők, tessenek csak megnézni pár ilyen lemezt, dedikálásilag. És én ebben nem is találok semmi kivetnivalót: ha az ajánlás gesztusa viszonzásra talál, egyszer még egészen szép kis köröcske alakulhat ki a kortárszene hallgatóiból... Vannak persze kivételek is, hadd erősödjék a szabály, de azok a kortárszenészek általában nem kortárszenét játszanak, hanem rockot vagy tangót vagy afrikai népzenét, mint például a Kronos Quartet.