Film: Helyi értékek (Robert Altman: Cuki hagyatéka)

  • Pápai Zsolt
  • 2000. augusztus 3.

Zene

Robert Altman Hollywood tán legdörzsöltebb műfajjátékosa, aki ugyan időnként cinkelt kártyákkal nyomja le a partit (Popeye, Halálos terápia stb.), időnként viszont úri fölénnyel osztja a lapot. Amikor utóbbit teszi, többnyire viszi is a kasszát - de nem mindig: a rendező hozzánk most, kétéves késéssel megérkezett munkája az életmű felettébb korrekt darabja, mégsem valószínű, hogy tömegeket fog vonzani.

Robert Altman Hollywood tán legdörzsöltebb műfajjátékosa, aki ugyan időnként cinkelt kártyákkal nyomja le a partit (Popeye, Halálos terápia stb.), időnként viszont úri fölénnyel osztja a lapot. Amikor utóbbit teszi, többnyire viszi is a kasszát - de nem mindig: a rendező hozzánk most, kétéves késéssel megérkezett munkája az életmű felettébb korrekt darabja, mégsem valószínű, hogy tömegeket fog vonzani.

A Cuki hagyatéka elegánsan kivitelezett műfajjáték: vígjátékba oltott (anti)krimi, egy gyilkos nélküli gyilkosság krónikája. Igen kényelmes tempóban elbeszélve. Valahogy így képzelem a történet színhelyén, az amerikai Délen honos életritmust: úgy halad a cselekmény, ahogy a déli vidékeket szisztematikus rendszerességgel elöntő és beterítő pára, köd és homály telepszik a tájra. Hogy egy ilyen közegben játszódó film ritmusa eleven és törésmentes legyen, ahhoz idő kell, jelzi Altman a lassúság és a kimértség diadalát jelentő majd háromnegyedórás expozícióban. S hogy mi történik e szokatlanul hosszú felvezető részben? Kisrealista pillanatok sorából kikerekedő, markáns kontúrokkal celluloidba írt miliőábrázolás, megkapó színekkel felskiccelt hangulatfestés (nem véletlenül emlegetik úton-útfélen Faulknert a film kapcsán) és leleményesen alkalmazott narratív eszközökkel történő karakterrajz, mely utóbbi azzal a szellemi izgalommal kecsegteti a nézőt, hogy maga bogozhassa ki az egyes figurák közti kapcsolatok működésének jellegét, és fedezhesse fel e relációk (el)rejtett tartalékait.

A több szálon futó sztori televényében idővel mind több szereplő oldalog elő, tisztázandó: Altman mozaikszerűen egymásra következő pillanatokból felépülő sokszereplős - ha nem is, mint korábban annyiszor, végtelen számú figurából álló - csoportképeinek újabb darabját látjuk. Hiába, az ilyesmihez nagyon ért a mester, alig akad, aki ezt nála jobban csinálná, mégis, a mostani opus kevésbé működik, mint a rendező legjobb munkái. Az okok kézenfekvők: a Cuki egyrészt jóval szerényebb kiállítású, másrészt sem szélességében, sem mélységében nem annyira tagolt, mint az életmű leglátványosabb tablói (Nashville, Rövidre vágva, de kis jóindulattal A játékos is ide idézhető), arról nem is beszélve, hogy jó néhány olyan momentum akad a rendező által most felvázolt élőképen, mely egész egyszerűen nem vonzza a néző tekintetét. Azaz az enyémet nem. Bár tökéletes a színész- és kameravezetés, no meg a sztorifűzés is hibátlan - Altmannál ez az elvárható minimum -, a film fülledt, dohos, nyirkos atmoszférájú. Ez is stílusos persze, hisz a cammogó előadásmód hitelesen hozza be a vetítőterembe a Mississippi-tájék levegőjét, s szépen hozzásimul az ábrázolni kívánt világ élettempójának ritmikájához, de: a film inkább az amerikaiakhoz szól, az európai közönség előtt nem egy szekvenciában érdektelennek - megkockáztatom: unalmasnak - hat.

Robert Altman félig-meddig csődöt mondott, sikerültebb munkáival ellentétben ezúttal kevéssé találta meg a partikularitásban a számunkra (számomra) is érdekeset. Egy erősen lokális ízű mozit készített; az eufóriában fogant államokbeli tömjén és a film értékeit ugyan elismerő, egészében véve mégis fanyalgó európai kritikák közti hangsúlykülönbségek is ezt jelzik.

Pápai Zsolt

Cookies Fortune, amerikai, 1998, 117 perc; írta: Anne Rapp; rendezte: Robert Altman; fényképezte: Toyomichi Kurta; zene: David E. Stewart; szereplők: Glenn Close, Julianne Moore, Liv Tyler, Chris O´Donnell, Charles S. Dutton, Patricia Neal; forgalmazza: Budapest Film

Figyelmébe ajánljuk

A saját határain túl

Justin Vernon egyszemélyes vállalkozásaként indult a Bon Iver, miután a zenész 2006-ban három hónapot töltött teljesen egyedül egy faházban, a világtól elzárva, egy nyugat-wisconsini faluban.

Az űr az úr

Az 1969-ben indult Hawkwind mindig a mainstream csatornák radarja alatt maradt, pedig hatása évtizedek óta megkérdőjelezhetetlen.

Pincebogarak lázadása

  • - turcsányi -

Jussi Adler-Olsen immár tíz kötetnél járó Q-ügyosztályi ciklusa a skandináv krimik népmesei vonulatába tartozik. Nem a skandináv krimik feltétlen sajátja az ilyesmi, minden szak­ágnak, műfajnak és alműfajnak van népmesei tagozata, amelyben az alsó kutyák egy csoportozata tengernyi szívás után a végére csak odasóz egy nagyot a hatalomnak, az efeletti boldogságtól remélvén boldogtalansága jobbra fordulását – hiába.

Luxusszivacsok

A Molnár Ani Galéria 2024-ben megnyitott új kiállítótere elsősorban hazai, fiatal, női alkotókra fókuszál, Benczúr viszont már a kilencvenes évek közepétől jelen van a művészeti szcénában, sőt már 1997-ben szerepelt a 2. Manifestán, illetve 1999-ben (más művészekkel) együtt a Velencei Biennálé magyar pavilonjában.

Égen, földön, vízen

Mesék a mesében: mitikus hősök, mágikus világ, megszemélyesített természet, a szó szoros értelmében varázslatos nyelv. A világ végén, tajtékos vizeken és ég alatt, regei időben mozognak a hősök, egy falu lakói.

Visszaszámlálás

A Ne csak nézd! című pályázatot a Free­szfe, az Örkény Színház, a Trafó és a Jurányi közösen hirdették meg abból a célból, hogy független alkotóknak adjanak lehetőséget új előadások létrehozására, a Freeszfére járó hallgatóknak pedig a megmutatkozásra. Tematikus megkötés nem volt, csak annyiban, hogy a társulatoknak társadalmilag fontos témákat kellett feldolgozniuk. A nyertesek közül a KV Társulat pályamunkáját az Örkény Színház fogadta be.

Mészáros Lőrinc egy történet

A Mészáros Lőrinc című történetnek az lenne a funkciója, hogy bizonyítsa, létezik frissen, ön­erejéből felemelkedett nemzeti tőkésosztály vagy legalább réteg, de ha még az sem, pár markáns nemzeti nagytőkés. Valamint bizonyítani, hogy Orbán Viktor nem foglalkozik pénzügyekkel.

„Mint a pókháló”

Diplomáját – az SZFE szétverése miatt – az Emergency Exit program keretein belül Ludwigsburgban kapta meg. Legutóbbi rendezése, a Katona József Színházban nemrég bemutatott 2031 a kultúra helyzetével és a hatalmi visszaélések természetével foglalkozik. Ehhez kapcsolódva toxikus maszkulinitásról, a #metoo hatásairól és az empátiadeficites helyzetekről beszélgettünk vele.

Nem a pénz számít

Mérföldkőhöz érkezett az Európai Unió az orosz energiahordozókhoz fűződő viszonya tekintetében: május elején az Európai Bizottság bejelentette, hogy legkésőbb 2027 végéig minden uniós tagállamnak le kell válnia az orosz olajról, földgázról és nukleáris fűtőanyagról. Ha ez megvalósul, az energiaellátás megszűnik politikai fegyverként működni az oroszok kezében. A kérdés az, hogy Magyar­ország és Szlovákia hajlandó lesz-e ebben együttműködni – az elmúlt években tanúsított magatartásuk ugyanis ennek éppen az ellenkezőjét sugallja.

„A kínai tudás”

Az európai autóipart most épp Trump vámjai fenyegetik, de a romlása nem ma kezdődött. Hanem mikor? A kínaiak miatt kong a lélekharang? Vagy az Európai Unió zöld szemüveges bürokratái a tettesek? Netán a vásárlók a hibásak, különösen az európaiak, akik nem akarnak drága pénzért benzingőzt szívni az ablakuk alatt? A globális autópiac gyakorlati szakemberét kérdeztük.