Robert Altman Hollywood tán legdörzsöltebb műfajjátékosa, aki ugyan időnként cinkelt kártyákkal nyomja le a partit (Popeye, Halálos terápia stb.), időnként viszont úri fölénnyel osztja a lapot. Amikor utóbbit teszi, többnyire viszi is a kasszát - de nem mindig: a rendező hozzánk most, kétéves késéssel megérkezett munkája az életmű felettébb korrekt darabja, mégsem valószínű, hogy tömegeket fog vonzani.

Robert Altman Hollywood tán legdörzsöltebb műfajjátékosa, aki ugyan időnként cinkelt kártyákkal nyomja le a partit (Popeye, Halálos terápia stb.), időnként viszont úri fölénnyel osztja a lapot. Amikor utóbbit teszi, többnyire viszi is a kasszát - de nem mindig: a rendező hozzánk most, kétéves késéssel megérkezett munkája az életmű felettébb korrekt darabja, mégsem valószínű, hogy tömegeket fog vonzani.

A Cuki hagyatéka elegánsan kivitelezett műfajjáték: vígjátékba oltott (anti)krimi, egy gyilkos nélküli gyilkosság krónikája. Igen kényelmes tempóban elbeszélve. Valahogy így képzelem a történet színhelyén, az amerikai Délen honos életritmust: úgy halad a cselekmény, ahogy a déli vidékeket szisztematikus rendszerességgel elöntő és beterítő pára, köd és homály telepszik a tájra. Hogy egy ilyen közegben játszódó film ritmusa eleven és törésmentes legyen, ahhoz idő kell, jelzi Altman a lassúság és a kimértség diadalát jelentő majd háromnegyedórás expozícióban. S hogy mi történik e szokatlanul hosszú felvezető részben? Kisrealista pillanatok sorából kikerekedő, markáns kontúrokkal celluloidba írt miliőábrázolás, megkapó színekkel felskiccelt hangulatfestés (nem véletlenül emlegetik úton-útfélen Faulknert a film kapcsán) és leleményesen alkalmazott narratív eszközökkel történő karakterrajz, mely utóbbi azzal a szellemi izgalommal kecsegteti a nézőt, hogy maga bogozhassa ki az egyes figurák közti kapcsolatok működésének jellegét, és fedezhesse fel e relációk (el)rejtett tartalékait.

A több szálon futó sztori televényében idővel mind több szereplő oldalog elő, tisztázandó: Altman mozaikszerűen egymásra következő pillanatokból felépülő sokszereplős - ha nem is, mint korábban annyiszor, végtelen számú figurából álló - csoportképeinek újabb darabját látjuk. Hiába, az ilyesmihez nagyon ért a mester, alig akad, aki ezt nála jobban csinálná, mégis, a mostani opus kevésbé működik, mint a rendező legjobb munkái. Az okok kézenfekvők: a Cuki egyrészt jóval szerényebb kiállítású, másrészt sem szélességében, sem mélységében nem annyira tagolt, mint az életmű leglátványosabb tablói (Nashville, Rövidre vágva, de kis jóindulattal A játékos is ide idézhető), arról nem is beszélve, hogy jó néhány olyan momentum akad a rendező által most felvázolt élőképen, mely egész egyszerűen nem vonzza a néző tekintetét. Azaz az enyémet nem. Bár tökéletes a színész- és kameravezetés, no meg a sztorifűzés is hibátlan - Altmannál ez az elvárható minimum -, a film fülledt, dohos, nyirkos atmoszférájú. Ez is stílusos persze, hisz a cammogó előadásmód hitelesen hozza be a vetítőterembe a Mississippi-tájék levegőjét, s szépen hozzásimul az ábrázolni kívánt világ élettempójának ritmikájához, de: a film inkább az amerikaiakhoz szól, az európai közönség előtt nem egy szekvenciában érdektelennek - megkockáztatom: unalmasnak - hat.

Robert Altman félig-meddig csődöt mondott, sikerültebb munkáival ellentétben ezúttal kevéssé találta meg a partikularitásban a számunkra (számomra) is érdekeset. Egy erősen lokális ízű mozit készített; az eufóriában fogant államokbeli tömjén és a film értékeit ugyan elismerő, egészében véve mégis fanyalgó európai kritikák közti hangsúlykülönbségek is ezt jelzik.

Pápai Zsolt

Cookies Fortune, amerikai, 1998, 117 perc; írta: Anne Rapp; rendezte: Robert Altman; fényképezte: Toyomichi Kurta; zene: David E. Stewart; szereplők: Glenn Close, Julianne Moore, Liv Tyler, Chris O´Donnell, Charles S. Dutton, Patricia Neal; forgalmazza: Budapest Film