Magány és szenvedély
Már csak azért sem, mert a koncertet ők ketten adták, Suzanne Vega akusztikus gitárja volt a test, Michael Visceglia basszusa a gerinc, ami érezhetően kényszer szülte, de merészen minimális és végül is nyerő felállás egy fesztiválturnén. Suzanne Vega amúgy önmagában (az egy szál gitárral kifejezést egyszer és mindenkorra ejtsük) is megtette volna, rajongótábora purista részének nagy-nagy elragadtatására, akik, miként Dylan ősi hívei, tán még neki is nehezen bocsátják meg az elektromos zenekart (a félreértések elkerülése végett: már legelső albumát sem egyedül készítette, csak annyira diszkréten kísérték, hogy aki nem akarta, észre se vette). De ez a basszus nagyon kellett. Jelezte, hogy Suzanne Vega átmeneti állapotban van, visszatérőben korai intim hangjához, de igényli azt a többletet is, amit más hangszerektől, más muzsikusoktól kaphat. Aki nem volt ott (vagy épp a sportújságot olvasta ki, mint egy srác két méterrel előttem), talán nehezen hiszi el, de számomra a szigeti koncert legjobb pillanatai azok voltak, amikor Suzanne Vega még a gyönyörűen zengő gitárját is letette, és csak a basszus futkározására és tapsra énekelte a Room Off The Streetet (a 90-es Days Of Open Hands albumról) meg a Left Of Centert (egy ´86-os filmzenéből és a mostani Tried And True válogatásról). A koncert többi része nagyjából az aktuális best of nyomvonalán haladt, érthető módon tizenöt év mind az öt albumáról inkább a kisebb apparátust igénylő dalok közül szemelgetve. Középtájt becsempészte két új szerzeményét (Harbour Song; Widows Walk). Elsőre nem másztak úgy fülbe, mint a most is nagy ovációval fogadott Marlene On The Wall, a Luka vagy pláne a tömeg rituális tüttüttürüzésével kísért Tom´s Diner, de finom, érzelemmel teli dalok, a kifejezetten feldobott, ´96-os Nine Objects Of Desire albumnál visszafogottabb és akár egyedül is előadható anyag hírnökei.
Mint a sajtóértekezlet után a Narancsnak és a Pesti Est internetes könnyűzenei rovatát szerkesztő Déri Zsoltnak nyilatkozva elmondta, egyelőre öt-hat új szám van kész, közülük hármat tud játszani, és valahogy mindegyik az óceánhoz kötődik: "Valószínűleg azért, mert abban az időszakban, amikor válófélben voltam a férjemtől, gyakran mentünk vigasztalást és nyugalmat keresve a kislányommal együtt az óceánhoz. Ez a két-három dal az óceánhoz kötődik. Továbbra is New York-inak érzem magam, és valószínűleg lesznek is még New Yorkban játszódó dalaim, de a mostaniak, úgy látszik, a vízről szólnak." Kívánságra rövid rezümét is ad. A Widows Walk (Özvegyek sétánya) témája saját válása. Pontosabban egy nem működő házasság, ami olyan, akár egy elsüllyedt hajó. Az asszony hiába várja vissza férjét az Özvegyek sétányán, a tengert nézve. Hasonló a Soap And Water (Szappan és víz) is, arról szól, ahogy az ember megpróbálja rendbe tenni kezei között szétfolyó dolgait, próbál békességet teremteni otthonában. A Harbour Song (Kikötői dal) a szerelem, a vágyakozás dala. Valaki hiányzik, de a kedvese mégis érzi jelenlétét a kikötőben.
H
A férj, aki volt, aki nincs, Mitchell Froom: láthattuk három éve a Ganz színpadán. Most, miközben Suzanne Vega
európai turnéja legvégén
a magyarokat bájolja el, ő a hatéves Rubyra vigyáz otthon. A közelben vett magának lakást. Neki köszönhetők a ´92-es 99.9F albummal (37,7C, enyhe hőemelkedés) érkező keményebb ritmusok, ipari zajok - és a régi Vega Band feloszlatása. Pedig a gitáros Marc Shulman a lelkét tette bele minden hangba, láthatóan minden másodpercét élvezte Suzanne Vega kísérésének. "Az történt - mondja az énekesnő -, hogy amikor Mitchell kezdett velem dolgozni, kirúgott mindenkit. Mike Visceglia kivételével, mert azt mondtam, hogy legalább őt nagyon szeretném megtartani." Repült Anton Sanko is (nem magyar származású, édesapja lengyel, nevét Sankowskiról rövidítette), aki producerként csiszolgatta a hangokat (Suzanne Vega szerint túl fényesre, ezért sem szereti utólag a Days Of Open Hands hangzását; pedig, ha szabad megjegyeznem, a maga nemében mindkét produkció tökéletes, csak hát két dudás, egy csárda). Sanko azóta filmzenéket ír, alig mozdul ki New York-i stúdiójából, ahol producerkedik, mellesleg beszállt az ingatlanbizniszbe. Shulman kapós stúdiógitáros, de sokan hívják színpadra is.
Mike Visceglia mindkettejükkel kapcsolatot tart, főleg Marckal dolgozik rendszeresen. "Azt hiszem, a folyamatosság kedvéért akarta Suzanne, hogy maradjak. Hogy megmaradjon valami régi is az újban, annyi minden változott meg akkortájt." Visceglia szerint nem kizárt, hogy ha egyszer odáig fajul a dolog, hogy Suzanne-nak ismét teljes zenekarra lesz szüksége, Marc is szóba jöhet. ´ maga egyébként a legelső album gitárosa, Jon Gordon révén került Suzanne Vega mellé. Tizenöt év. Mi mást mondhatna róla, mint szépet és jót: "Inspiráló érzés vele lenni, nagyszerű előadó, dalszerző, énekes, imádom hallani a hangját, és most igazi kihívás, hogy csak ketten vagyunk. Nagyon élvezem, hogy szabadon játszhatok, különböző elemeket szedhetek ki a lemezekről, hol egy gitárrészt, hol egy csellószólamot, újonnan hangszerelhetem a zenét. És jó, hogy nyitott arra, amit csinálok. Mindig beleadhattam az egyéniségemet, de különösen erre a mostani hangzásra nyomhatom rá a magam bélyegét."
H
A sajtóértekezlet és a tévéseknek adott interjúk után
még néhány kérdés, hármasban,
egy terebélyes fa árnyékában.
Suzanne Vega: Úgy, hogy kezdtem ráébredni: a dallamok fontosabbak, mint azelőtt gondoltam. A húszas éveim elején azt képzeltem, minden a szöveg. Akár melódia vagy refrén nélkül is lehet dalt írni, csak az intellektuális tartalom számít. De amikor ott van melletted egy kisbaba, és meg akarod nyugtatni, hát ő nem fogja értékelni az intellektuális tartalmat. Ezért aztán elkezdtem játszadozni a dallammal, a melódiák jelentésével. És az érzelmekkel, az énekhang által közvetített emóciókkal. Azt hiszem, ennyi a változás.
MN: Olvastam egy esszét, amely párhuzamba állította az írásaid és Raymond Carver minimalizmusát. Hatott rád ez az írásmód?
SV: A 80-as években igen. Része voltam New Yorkban egy csoportnak, amelyre nagymértékben hatott ez a fajta esztétika, Raymond Carver is. Nemcsak a prózában, de a new wave és a punk környékén is éreztette hatását. A Ramones nagyon lecsupaszított dalaiban, sőt öltözködésében. Akkoriban mindannyiunkra hatott ez. Mostanában nemigen gondolok arra, hogy minimalista lennék, kialakult a saját stílusom, ami elég egyszerű, ez igaz.
Pesti Est: Mit tartalmaz a nemrégiben megjelent könyved? Másképp írsz dalokat és novellákat?
SV: Persze, teljesen másképp. A könyvben benne van az összes dalszövegem, néhány vers, prózai munkák, újságcikkek és különböző magazinokban megjelent esszék. A címe The Passionate Eye (A szenvedélyes szem), tavaly jelent meg Amerikában, kiadták Olaszországban és nemsokára jön spanyol fordításban is. Igen, más dolog fikciót írni, a narratíva sokkal több időt és teljesen más stílust igényel. A dal olyan, mint egy varázslat. Mintha bűvölet alatt lennél, ülsz, és addig írod, míg el nem készülsz vele. Azt hiszem, az agyad más részeit használod. Olyan, akár egy varázslat vagy ima. Fikciót írni meg olyan, mint igaz történetet mesélni.
MN: Olvastam egy esszédet a verekedésről. Miért verekedtél olyan sokat gyerekkorodban?
SV: Mert kellett. Olyan környéken nőttem fel, ahol ha nem verekedtél, akkor téged akartak megverni. Nem volt jobb dolguk. Lusták és gonoszak voltak. Pénztelen környék volt az. Az volt a szórakozás, hogy verekedtek. Nem is tudom, miért, de mindig így volt. A gazdagabb környékeken is hasonlókat csinálnak, drogoznak, ilyesmi. Mifelénk verekedtek. Én is megtanultam, mert muszáj volt. Nem azért, mert akartam. Olvasni például jobban szerettem, de meg kellett tanulnom verekedni, és végül büszke is voltam rá, hogy megtanítottam magam. Ez adta az ihletet ehhez az íráshoz.
MN: Tavaly azt nyilatkoztad egy izraeli újságban, hogy voltak pillanatok, amikor Madonna inspirálóan hatott rád, máskor meg zavarba ejtett. Melyek voltak ezek a pillanatok?
SV: Először is a médiában szereplő nőként mindig nagyon jól néz ki, ami nehéz dolog. Sose tűnik fáradtnak, mindig pozitív és lelkes azzal kapcsolatban, amit csinál. Ez igazán figyelemre méltó. És ura saját dolgainak. Ebből a szempontból inspiráló. A másik: Madonna bujábbik oldala. Nem tudom, ahogy öregszik, továbbra is ezt csinálja-e majd, de azelőtt minden a szexről szólt nála, a testéről. És ezt én... szóval, miért is kell nekem folyton az ő testét néznem? Ez a hamis közelség zavart, hogy állandóan a kebleit, az arcát, a lábát, a mit tudom én mijét kell néznem, holott nem ettől ismerem meg jobban. Persze tudom, hogy hosszabb távon eszközként használta a testét. Majd meglátjuk, hová fejlődik.
Szőnyei Tamás
Köszönet Zsótér Kinga (Universal Music) segítségéért; az interjú Déri-verziója a www.est.hu címen olvasható.
