Két éve játsszák a Kamrában Egressy Zoltán darabját. Rendezője, Lukáts Andor a bizonyosság olyan fokára jutott, hogy volt mersze végérvényesen kimerevíteni az előadás pillanatait.
Lukáts Andornál nem reflex a színészválasztás, tudja, kit miért hív a filmjébe. Nem jó színészt keres, hanem alkalmasat. A filmet nézzük, nézzük, mígnem megjelenik Szirtes Ági. Ekkor elkezdjük figyelni. Nem hiába alapozták őrá a promóciót. A technikai szervezőerő a szociometriai gyújtópontot jelentő kocsmaasztal. Aki leül mellé, szereplővé válik. Innen indulhat el szélsőséges megnyilvánulás céljából, ide térhet vissza gyónni. Erre fokuszál a kamera, érdemes tehát a stílusgyakorlatokat előtte kivitelezni. Részeg ember, részeg asszony, falubolondja, csalárd férj, féltékeny hitves. Hálás színészi feladat - gondolhatnánk -, ha nem tudnánk, hogy a hálás mennyire közel áll az olcsóhoz. Az alkotói szándékok szerint a filmrevitel során elmaradnak a tragikomikus hangulat tragikus elemei, ne zavarja semmi a mozizó örömét. A jellem nélküli, ittas és ordenáré asszonyt alakító Szirtes Ági nyilván ezen elgondolás szolgálatában biciklijével a tóba hajt, hogy aztán ne tudjon kikászálódni. Az eredményt úgy hívják, burleszk, és a Portugál jó burleszk, csak a burleszk nem jó.
"Vigyetek el innen, vigyetek el!" Mi, magyarok már csak elvágyódunk. Mert nem szeretjük szeretni, ami itt van. De akkor nézni miért szeretjük? "Csinálok egy filmet, megmutatom, miben élünk!" Film, szakasztott, mint a valóság: első hallásra értelmetlen vállalkozásnak tűnik. Darabonként egy-egy kocsmabelső, abból is kedvencünk, a szocreál. Vajon mikor unjuk meg a nyomornosztalgiát? Nyilván soha, ha eddig nem. Hisz tíz éve okozza a gyönyörök netovábbját a vastag falú kétdecis pohár, a vaskályha, a színes szalagfüggyöny, a kihalásra ítélt jaffaszörp látványa. Emelni azért kell az adagot: a valóságban ilyen koncentrációban sose léteztek. A honi realista film sanzonnal kezdődik, szatirikus csasztuskával végződik, a kettő között mindig elhangzik néhány német szó, intézkedik a rendőr, és a hősök előbb-utóbb rajtaütésszerűen szeretkeznek, kiszámíthatóan rántanak kést. A nőket Julinak és Terinek hívják, férfiakból nem kevés a Lajos, mostanság feljövőben a Feri. Hőse az egyszerű ember, a lecsúszott, a falusi, a bérházlakó. Helyszíne a konyha, közelebbről a hokedli.
Amennyire komplexusa az amerikai filmkészítésnek, hogy csak jó kiállású, szép és magasztos érzelmek érdemlik meg a nyersanyagot (minden, ami negatív, csak ezek diadalát szolgálja), éppúgy ragaszkodnak a magyar filmesek mindenhez, ami szabálytalan, romlott, de legalább egy kicsit szánalmas. A végén meg szokott halni valaki itt is, ott is, de míg az amerikai halott esetében mindig tudatában vagyunk, hogy az illető hová kerül, a magyarnál csak az számít, innen elmegy. Itthon mikor találják fel a színes filmet? Azt, amelyikben beleszeretünk abba, akibe a főhős is. És elragadtatjuk magunkat, amikor ő is. Nem fészkelődünk ilyenkor kínosan. Nem jut eszünkbe tudományos érdeklődéssel méricskélni, túl vagyunk-e már a felén. Erre ugyanis nem érünk rá. Ha azonban az ember zavarban érzi magát a nézőtéren, akkor a film buta, bunkó, vagy viccel. Ha el tudja érni, hogy elég sokáig ne tudjuk eldönteni, melyik, akkor művészfilm. Nálunk mintha téma nélkül maradt volna a művész, amióta már semmi sem elég rossz a látványos szenvedéshez. Életörömhöz meg valahogy az eszköz hiányzik. Micsumisit mondani Mitsubishi és bidbullt pitbull helyett, az azért vicces. Igaz, leírva kevésbé.
Kempf Zita
Portugál, színes, magyar, 1999; rendezte: Lukáts Andor; fényképezte: Garas Dániel; zene: Monori András; szereplők: Szirtes Ági, "nodi Eszter, Nagy Viktor, Csuja Imre; a Budapest Film mozija
