Film: Végítélet helyett

  • Dercsényi Dávid
  • 2004. május 13.

Zene

Gus Van Sant: ElefántRégi barátunk a föld helyett most az eget kémleli. Arra keres választ, hogy létezik-e valaki, aki irányítja az itteni történéseket. Nem lát ilyent. Sebesen futó felhõk, napsütés, a kék ég üres. Aztán mégis föntrõl kezdjük a történetet szemlélni, akárha angyal ereszkedne lefelé. Valamilyen bukottságában is kisszerû, ócska vérengzõ angyal.

Gus Van Sant: ElefántRégi barátunk a föld helyett most az eget kémleli. Arra keres választ, hogy létezik-e valaki, aki irányítja az itteni történéseket. Nem lát ilyent. Sebesen futó felhők, napsütés, a kék ég üres. Aztán mégis föntről kezdjük a történetet szemlélni, akárha angyal ereszkedne lefelé. Valamilyen bukottságában is kisszerű, ócska vérengző angyal.

Van Sant filmjének nagyszerű jellemzője az alapvetően Tarr Béla-i ihletettségű kamerakezelés. Ez a bóklászó, tereken átvonuló, hoszszú, elnyújtott mozgás a biztonság érzésével tölt el, lám egy rendezői, egy isteni szó vezeti a kamera útját. Erre dokumentarista stílusjegyek is ráerősítenek. Ugyanakkor nem érvényesül e szenvtelenség akkor, amikor a kis mélységélesség a közvetlenül a kamera előtt lévő alakot (általában egy személyt) élesít be, vagyis megragadja atomizált mivoltát, szintúgy a sok-sok közeliben, amikor az arcokat intim közelségből hosszan követő mozgás a számítógépes játékok hangulatát idézi inkább. Ez a három jegy egyszerre érvényesül, s alakít ki egy izgalmas filmteret, amely még az esetleges önellentmondásokat is képes kezelni.

Az 1999-es amerikai, columbine-i iskolai tömegmészárlás ihlette a rendezőt: az erőszak egy olyan elefánt, amely a nappalinkban van, mégis úgy teszünk, mintha nem vennénk észre. A buddhisták szerint a vakok egy-egy testrész ismeretéből is igaz képet tudnak alkotni az elefántról: Gus Van Sant ezt a feladatot a nézőkre bízza, vedd észre az erőszak elefántját.

Egy olyan világot látunk, ahol az emberi kapcsolatok nem működnek, bár zajlanak. Az amerikai filmes kultúra, még válságról szólva is, egy működő világot tár elénk, amely majd egy bizonyos tisztulási folyamat végén újra rendben lesz. Hollywood képes volt mindmáig folyamatosan tágulni, magába olvasztani ezeket a tiltakozó-kritikai hangokat. Nos, ebben a filmben csak egy kicsit mozdulnak el a hangsúlyok, ám mégis azt érezzük, hogy a történés nem egy globális működés oltalmában zajlik. Folyamatos hiányérzet árad a filmvászonról, emberi viszonyok, identitás, de még a szavak elemi szintjén is. Többször látható: amikor kialakulhatnának az emberség, az együttérzés terei-megnyilvánulásai, mindig megakad a dolog. Így a mészárlásnak sincs tragikus, értékvesztett felhangja, kivéve talán a film legutolsó jelenetében - nincs is az rendesen elvarrva.

A két gyilkológép amúgy nem "kritikai szándékkal" vagy akár valamiféle lázadás céljával öl. (Egyikük Macbeth szavaival indul neki.) Csupán azért, mert jó bulinak tartják. Mindketten frusztráltak, de nem jobban, mint akárki a diákok közül: bárki más is lehetne a "játékos" a nagy szimulátoron. Viszont néhány percre identitást nyernek e tettükkel. S ezzel ki is tűnnek a többiek közül. (Szinte mindenki szép a filmben.)

Amikor megindul a mészárlás, az iskola képtelen reagálni rá. Nemcsak az esemény irracionalitása miatt, hanem azért sem, mert nincs semmi, aminek a nevében reagálhatna. Az öldöklő angyal eljövetele semmilyen teleológiának nem áll szolgálatában. Nincs isteni jelenlét, csak egy magára hagyott, óriási Playstation képernyője, rajta sok aprócska mozgó célponttal.

Dercsényi Dávid

Forgalmazza a Budapest Film

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.