Nyolc kis kritika

  • 2004. május 13.

Zene

n Mizser Attila szakmai gyakorlat külföldön című második, különösen igényes kivitelű verseskötetét olvasva hamar engedhetnénk a csábításnak, azonnal értékeljük könnyedsége, formakészsége és látszólagos felületessége alapján. Mi sem volna egyszerűbb, e szövegek azonban mégsem adják magukat ennyire könnyen.
Szerzőnk egészen sajátos légkört teremt verseiben, mivel ideális arányban tudja keverni az aktuális létmódhoz kapcsolódó nyelvet (amely teljesen "mai", "korszerű", mondhatni a mediatizált kor [köz]nyelve) a poétikai kötöttségek által meghatározott szabályokkal, emellett azért elég nagy teret engedve a többszörösen olvashatóságnak a központozás teljes mellőzésével.

"ó hogy utálok szonettet írni / tizennégy sor száznegyven szótag / minden bizonnyal ennyi fórt ad / ha hagyod majd a formára bízni // bazi nagy szíved írjuk melónak" - hangzik a könyv mottója, s ennek (látszólag paradox módon) megfelelve a szonett a könyv uralkodó versformája (az első és az utolsó ciklus csak szonetteket tartalmaz). Ahogyan ennek a klasszikus formának a segítségével Mizser megszólal, az jócskán több, mint a manapság oly divatos, simulékony, könnyed verselés: a kötött formák kizárólagos alkalmazása nála egyfajta lepel, a kiterjesztett beszédmóddal ötvözve remekül takarja a neurotikus belső beszéd alakzatait. S mindezt nem csekély kritikai felhanggal teszi, ennek eszköze az irónia, tárgya lehet szinte bármi, és önmagát kíméli a legkevésbé. A szövegek gyakran önreflexívek ("arról kéne hogy egy adott szonett / sehogy se sikerül"), s már-már egymásba csúszik a szerző és a versbéli beszélő alakja is: "a magamfajta mit tegyen / hogy legyen kanonizálva".

Kicsit úgy vagyok Mizser Attila verseivel, mint az Emil.RuleZ! dalaival: megejtő könnyedségük, elsőre befogható "kész-ségük" alól nagy kedvvel, izgalommal kaparom ki a valódi tartalmakat, örömmel bontom szét a felszíni struktúrát a magát nehezen adó, szándékoltan rejtegetett tárgyért.

- kabail -

Kalligram, Pozsony, 2003, 64 oldal, 1300 Ft/150 Sk

HHHHH

koncert

n EUR"PA KIAD" Az uniós tagságot és saját első születésnapját ünneplő A38 nemzetközi roma programot (Musafir, La Familia, Kanizsa Csillagai) ajándékozott nagyközönségének, Európa Kiadót pedig a welcome drinkkel fogadott, számos okból meghívott kiváltságosoknak. Az EK majd' órás késéssel kezdett, gondoltam is, másik város, de ugyanaz az ország, azelőtt is sokszor megvárakoztattak, most is, mi a különbség - megmondom: a protokoll. Valaha azért szobroztunk, mert lassan állt össze mindaz, aminek össze kellett állnia, most viszont a főpolgármester késett; de ezen az éjszakán ez sem volt vészes. Végre egy másik rendezvényről befutott Demszky, aki 1990 novemberében, friss főpolgárként, az utolsó URH-koncerten is szólt pár szót. Befutott, és tökéletes beszédet mondott: Mi így vonulunk be a történelembe. Ennyit. Miután lelépett a színről, Menyhárt Jenő parodisztikus komolysággal felolvasta az URH Öt kontinens című számának szövegét, németül, majd eljátszották amerikai zenekara, a Mr Con. and the Bioneers Brave New World Orchestra lemezéről a The Neighbourhood Is Changing című, URH-idézetet rejtő számot, miszerint the music isn't music, the words aren't words (megtoldva azzal, hogy sponsors are censors). Ezután, az Afrikát képbe hozó Massalával indult az EK 1981-1992 közötti repertoárjából válogató műsor. Maszatosnak tűnt a hangzás, de a történelmi estén ennek semmi jelentősége sem volt, főleg, mert közben leesett az állam, hogy a dalszövegek nemhogy érvényüket vesztették volna a 80-as évek múltán, hanem kísértetiesen passzoltak elhangzásuk kitüntetett pillanatához. Tán mert jórészt az időről is szólnak, időtálló szavakkal. Hasábokon át idézhetném az órámon rég holnap vantól a jövő itt vanig, de nincs hely, legfeljebb arra, hogy ugyanaz a város, de mégse ugyanaz az ország.

Sz. T.

A38, április 30-áról május 1-jére virradóra; következő koncertek: május 17., 18.

HHHH

lemez

n Parno Graszt: Járom az utam A Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei Paszab faluban, ahol leginkább a madár sem jár, nagy a sürgés-forgás az utóbbi két évben; a nemzetközi tévéstábok egymás kezéből kapkodják ki a kamerát. (Jól teszik.) Arról van szó ugyanis, hogy végre megvalósult egy roma álom: a Rávágok a zongorára című albumával tavalyelőtt befutott a Parno Graszt zenekar. Az addigi tizenöt szűk esztendőről most ne essék szó, de hogy Járom az utam címmel immár kijött az újabb anyag is, az el nem hallgatható. Hiszen tudja mindazt, amiért az előzőt szeretni kellett: roskadásig van frissességgel, erővel, lendülettel. Meg különben is, minden a régiben, a Parno Graszt hál' isten nem gondolta, hogy a váratlan siker szárnyán a "magasabb" vagy "mélyebb" művészetek terepén is bizonyítania kellene. Nem kísérletezik, nem fuzionál, nem korszerűsködik. Szóval újra egy keresetlen és "egyszerű", vagyis teljesen tisztességes produktum született, azt takarva éppen, amit a hagyomány és a megkapaszkodás jelent a paszab falvi romák - e három nemzedékének - életében. (Nagy dolog ez, komolyan.) Ráadásul az önazonosság megőrzésébe egy-egy finomabb új szín is belefér - Balogh Kálmán vendégeskedő cimbalmából éppúgy, mint az elszaporodott balladák keserűségéből. (S már megint: micsoda gyönyörű borítóval!) Most mit mondjak: le a kalappal!

m. l. t.

Fonó, 2004

HHHHH

tánc

n Derevo Tanzteater: La Divina Commedia A Felvonulási téren felállított cirkuszi sátorban adta elő az Isteni színjátékot a Derevo táncszínház, a Merlin meghívására. A drezdai-pétervári társulat nem először járt nálunk, s úgy tűnik, a két pár szépséges kopasz férfi és nő népszerűsége hazánkban egyre nő. Néhányan azért nem tudták, milyen ádáz körhintára váltottak jegyet, egyik szomszédom is menekülőre fogta (kár, balkézről jól melegített). A sörös-boros vásári hangulatban nem léptek fel zsonglőrök és oroszlánidomárok, de Vergilius sem fogta kézen Dantét, hogy veretes tercinákon át kivezesse az emberélet útjának felén sötétlő erdőből. A cirkuszi és a tragikai véglet közt történt valami, hogy pontosan mi, azt nehéz lenne megmondani. Leginkább a középkori misztériumjátékok hangulata idéződött fel, de szó nem hangzott el: mozgás, hangok és fény tagolta a lehengerlő káoszt.

A pokol szürreális képei olyan mélyrétegekből törtek elő, amikhez képest De Chirico meg Dalí kispályás tudatpiktor. Bevonódott a közönség is: az egyik jelenetben például elátkozott lélek mászott ki a nézőtéren felcsapó lángok közül, meztelen testére tollpihék tapadtak, férfiasságára súlyos kolompot akasztottak a kaján pokollakók (vajon miért?). A tűz ugyan szimbolikus volt, de a kolomp, istenemre, valóságos és vagy két kiló - átmászott rajtam a szerencsétlen, telibe találta a térdemet a büntetésével, azóta sajog.

Jó darabig - kb. míg a Hetedik pecsétre emlékeztető, magas homlokú Halál fölött el nem úszott egy aranyszarvú, kerek mellű kosnő - azt hittem, nincs kegyelem: rosszat fogok álmodni, és mint a magyarórán, nem jutunk el végül a mennyországig. Aztán csak előtáncolt a zenedobozból egy kecses kis bohóc, és parányi angyalszárnyaival, giccsbe hajló halálával megváltotta a világot. Megjártunk mélyet és magast, "commedia" volt, ahogy kell.

- oil -

Felvonulási téri sátor, április 23-27.

HHHHH

könyv

n Erdődi Gábor: Holdudvarlás, Napudvarlás A kiváló - különösen Yeats- és Jeszenyin-fordításai révén ismert - műfordító saját verseinek kis kötetét egyfajta sajátos "bolygószimbolika" uralja. A könyvecske tulajdonképpen két szerelmi ciklust tartalmaz. A lazán egy-egy - szinte plátói távoliságú - nőalak köré csoportosuló ciklusok rövid, érzelmes-ironikus versekben vetítik bele a "vágyott nő" alakját tájrészletekbe, csillagokba, Napba és Holdba... Bár Erdődi - legalábbis saját versei esetében - nem veszi vészesen komolyan a kozmikus-mitologikus utalásokat. Igaz, tulajdonképpen a két versciklusban vázolt szerelmi érzéseket sem.

Úgy tűnik, hogy a kitűnő műfordító saját költészetébe igyekszik adaptálni a Yeats-, Jeszenyin- és Dylan Thomas-fordítások során megismert sajátos motívumokat. Persze nem mechanikus másolóként, hanem könnyed, tartózkodó iróniával. Bár kozmikus motívumok és metaforák esetében ez tartogat bizonyos veszélyeket: az irónia időnként túl könnyeddé és súlytalanná teszi a hangfelvételt a motívum súlyához képest. Az önálló verseken erősen érződik a műfordítói háttér, néhol mintha csupán "műfordítói formagyakorlatról" lenne szó.

A két ciklus megírása között majdnem tíz év telt el, a motívumok mégis felelgetnek egymásnak. Az első ciklus ezüstösebb, "holdszerűbb", platonikusabb hangulatú verseihez képest próbál a második sorozat - ironikusabb és "földközelibb" verseivel - egy "szoláris ellenpólust" képezni. És valóban: a második ciklus versei kevésbé éterinek és érzelmesnek tűnnek, több bennük a testiség és az irónia.

- marczi -

Új Mandátum Könyvkiadó, 2003, 72 oldal, 980 Ft

HHH

lemez

n Jason Sparks: Heroes And Villains A kortárs breakbeatkultúra, mint az közismert, nem kifejezetten albumcentrikus: az alkotók életművének javát pár számos maxik és remixek teszik ki - ezekből össze lehet ugyan rakni egy (vagy több) albumnyit is, ám ebből, hogy finoman fogalmazzunk, szinte sosem lesz konceptalbum. Vannak persze kivételek is: a Botchit & Scarper kiadónál működő és alkotó Jason Sparks például elérte, hogy első nagylemeze nem partibombák heterogén gyűjteményének, hanem egységes, tematikus műnek - alkalmasint összefüggő filmzenének - hasson. A titok nyitja persze a jó kompozíciós érzék meg a zenei hatások és források sokszínűsége: blues-, soul-, folkzene, pszichedélia, érzékeny vokálok - hozzá kegyetlen basszusok és feszes ritmusalapok: a recept egyszerűnek tűnhet, a végeredmény mégsem az. Már az első szám, a The Vanity Settel (Jim Sclavunos, a The Cramps és Nick Cave korábbi dobosának bandája) közös I'm In U is mintaszerű: melodikus, merülős breakbeat következik, teletűzdelve jelentős utalásokkal az agresszív robotzenék előtti zenei világból. A Secret Place-t például Rachel Modest, míg a Don't Feelt Pauline Taylor érzéki vokálja uralja - ezek nyugodtan lehetnének betétdalok egy szép szerelmes filmben is. A Let To Live 4 ehhez képest a szaxofon és a torzított szubbasszusok öldöklő csatáját hozza, a Heroes mintaszerű epikus műdarab, akárcsak a rákövetkező Our People és Feeling Invincible. A Soul Taker trombitasújtós basszuspárbaját nehezen felejti a hallgató, akárcsak a korábbi kislemezsláger Gangsterst, mely nyomasztóan kezdődik, ám oldottan, majdhogynem derűsen folytatódik. Nem kell megijedni a Siberia című darabtól sem: se Petőfi, se Kolima - inkább egy kis eufória napfelkelte idejére. A végén egy kis női vokális kvázi alterock (Close My Eyes - Jo Little énekével) meg egy könnyed, Twin Peaks-es zárószám (Velvet Revolution), s mire vége, már semmi és senki sem fáj.

- minek -

Botchit & Scarper/Deep Distribution 2004

HHHH

előadás

n Arany - Bálint András estje Én várni szoktam ezeket a költői-írói portrékat, mert különös, interaktív játékra számítok - eddig mindig bejött. Arról van szó, hogy amit odalenn a zsöllyében általában gondolunk az adott szerzőről - Márairól, Kosztolányiról, Babitsról, Radnótiról vagy Szép Ernőről -, az odafönn a színpadon érdekes fénytörésben látszik: színház lesz belőle.

Most, Arany János esetében majdhogynem monodráma. Egy ember ül egy szép íróasztalnál, háttal nekünk, papírok közt rendezget, félhomály van. A színpadot vastagon avar borítja, a világítás olykor hasábot metsz ki a falon, keretet képez egy-egy vers vagy levél mögé. Nem szoba ez, de nem is kert - szürreális, elvont, színházi tér.

Bálint András - barna nadrágban, kötött mellényben - az első, néma pillanatokban még öregember, aki - tán utoljára - "rendet vág" az íróasztalon. De egy perc múlva fiatal költő, aki büszkén mutatja nekünk Petőfi verseit és leveleit: no lám, kit szerzett barátnak!É

A szövegek-versek összeállítása, dramaturgiája, ritmusa remek és rendhagyó (irodalmi tanácsadó: Réz Pál). Végig fönntartja a néző kíváncsiságát (és leköti a diákok figyelmét): van ugyan egy-két közismert mű is (Letészem a lantot, Tetemre hívás), de oly szellemesen fonódik össze az életmű egyéb vonulataival, az önéletrajzi elemekkel, a szerkesztői-kritikusi működéssel, hogy drámai feszültség keletkezik, melynek közepén a színész áll. Bálint András színesen és pontosan közvetít és ábrázol; akárha Lucifer az egyébként itt is megidézett, mert Arany által kiválóan átigazított Tragédiából, végigkalauzol bennünket egy ember, egy költő életén. Ennek a költőnek humora van, metsző iróniája, olykor kisszerű aggodalmai is akadnak, máskor csupa tébláb - például a rendjelsztori kapcsán -, és néha pont úgy fáj neki az élet - vagy a halál -, mint nekünk itt, száznegyven évvel később.

Forgács Péter rendezésében rásegít a finoman teátrális vonulatra. Miközben ürül az íróasztal teteje, telnek a fiókok, "elvándorol" a karosszék az asztal mögül - omnibusz, lócsiszár, rab madár, szegett szárny. Szép.

- ki -

HHHHH

film

n Szeress, ha mersz! Azonnal gyanakodni kezdek, ha megtudom, hogy egy filmnek bármiféle köze van a szerelemhez. Ráadásul már maga a szó is problémás, mert életszakaszonként mást és mást jelenthet, ahogy ezt a Szeress, ha mersz! kissé idétlen című belga-francia etűdből is megtudhattuk (eredetileg Gyerekjátékok). Ám itt önmagában a téma megközelítése is izgalmasabb, mint bármelyik hollywoodi Hamupipőke-történetben, a szerelem nem valamiféle beteljesülés felé tartó fátum, hanem önmaga körül hömpölygő, folyamatosan hullámzó, kiszámíthatatlan érzelem. Bár a hősök próbálják megkerülni mindenféle külső (tanulás, munka, család) okokra hivatkozva, amikor belső okoknál fogva akár egy percre is ennek a megfoghatatlan érzésnek hódolnak, megszűnik ez a nyavalyás, kisstílű, megveszekedett világ.

Aztán még Yann Samuel rajzfilmkészítői múltja is fölfeslik valahol, amikor képes élesen különválasztható látványvilágú gyerekkort (giccsesen mesés, mint egy vidámpark), kamaszkort (visszafogottabb színek, kevesebb díszlet), felnőttkort (puritán színvilág, ám erősen dizájnos tárgyak) és öregkort (újra giccsesen mesés) teremteni.

A történet egy játékkal kezdődik. A fiú és a lány bármit kérhet egymástól, a másiknak teljesítenie kell a feladatot. A kérések egyre durvábbak, ahogy egyre szenvedélyesebb a szerelmük is. De vajon kérhetnek egymástól halált? A filmnek két befejezése van, egy katartikus és egy vicces, bár ugyanannak a válasznak két lehetőségét látjuk. Lehet találgatni, hogy melyiknek.

- csejk -

Forgalmazza a Budapest Film

HHHH

Neked ajánljuk