Zene

A nagyszerű amerikai szoprán budapesti föllépésének időpontjára és tiszteletére jelent meg ez a gusztusosan adjusztált önéletrajzi kötet, amely csakúgy szép és okos, akárcsak méltán ünnepelt szerzője. "Egy énekes születik" - szól az alcím, ám a könyv jóval többet ad az operaénekesi karriertörténet korántsem érdektelen, de azért egykönnyen kiismerhető zsánerénél, a pályatársi nevek, operaházak és műcímek gazdag permutációját elősoroló önéletrajzi sablonnál.

Lenn járunk vidéken, s fehér szemetek barátságtalan karéjában múlatjuk az időt. Annyira vidéken, amennyire csak az amerikai filmekben lehetséges: Tennessee isten háta mögötti, rút szegletében, ahol sok a fakó sárga, és az időjárás sem kecsegtet semmi jóval.

Az utóbbi három évben - minden szempontból átütő bemutatkozó lemezének (Limbo, Panto, 2008) megjelenése óta - folyamatos, jól követhető átalakuláson megy keresztül az éppen Londonba települt leedsi Wild Beasts kvartett. Zenéjük alapvető karaktere változatlan, ám a hangsúlyok finom áthelyezésével, a feladatok újrafelosztásával és a zenei eszközök még gondosabb kiválasztásával egy sokkal letisztultabb hangzást alakítottak ki.

Úgy látszik, az egyre inkább műfajspecifikussá váló hazai fesztiválpiacon a Hegyalja szervezői a metálarcokat is szeretnék megfogni, hiszen tavalyelőtt a Machine Head játszott főműsoridőben a nagyszínpadon, tavaly a Motörhead, idén pedig egyenesen két legendásnak is nyugodt szívvel nevezhető brigád kapta meg ott a zárópozíciót - hogy a minden évben a kisebb színpadokon fellépő, nem kevésbé kultikus metálzenekarokról (idén például a sátánista botrányairól híres floridai Deicide is koncertezett a Pepsi színpadon) ne is beszéljünk.

Drabális és törékeny - ez Bohumil Hrabal írásművészete, ami nem hagyja nyugton sem a filmeseket, sem a színháziakat: muszájna a betűn kívül másképp is megjeleníteni ezt a különös keveréket. Újrateremteni azt a világot, amelyben hétköznapi emberek kis történetei élettel - anyaggal - töltik ki a nagy emberek által teremtett történelmet, és ők, a kicsik nőnek benne nagyra, tőlük felejthetetlen és igazi a világ. Most a Kőszegi Várszínház nyári truppja állt neki - tán inkább állt bele - ebbe az egyszerre bohózati és lírai hrabali világba, hogy színielőadást teremtsen belőle.

Elég hosszú volt a felvonásköz, de mit számít nyolc nyamvadt hónap egy tíz éve szakadatlanul virágzó franchise életében. Azért gyűltünk most össze, talpig ünneplőben, hogy mérleget vonjunk, címeket cseréljünk, és átadhassuk a győzteseknek járó könyvutalványokat.

Ez a válogatás bizonyos értelemben maradéktalanul időszerűtlen, miközben számos mondata minden változtatás nélkül jelenhetne meg (magára valamit adó) mai újságban.

"Olyan furcsák! Az ember sohasem tudhatja, mi jár a fejükben" - így jellemzi az apa A nagy füzet ikreit. Rövid, tömör kijelentő mondatokkal, tárgyilagos stílusban, többes szám első személyben, jelen időben írt fogalmazásaikból ismerjük meg őket.

A beálláskor még nagyon úgy nézett ki, hogy igencsak kisszámú, a kánikulában teljesen elpilledt közönségnek játszik majd a zenekar, de aztán odakint, az óbudai főtéren véget ért a dzsesszkoncert, és a középkorú közönség átsétált, betöltve a kerthelyiséget. Közben volt idő visszarettenni az akciós viszkis málna vagy málnás viszki ijesztőnek látszó ajánlatától, másrészt megtudhattuk, mit takar a hely elég hülyén hangzó elnevezése.

Kapcsoljuk a Százholdas Pagonyt, kiküldött munkatársunk, Medveczky Medve (magyar hangja Karinthy Frigyes) jelenti: "Tra-la-la, tra-la-la, Tra-la-la, tra-la-la, Pritty, pretty, prütty. Tra-la-la, tra-la-la, Tra-la-la, tra-la-la, Pritty, pretty, prütty" Mindez a filmvilág nyelvére lefordítva annyit tesz: nyugi.

Kilenc éve jelent meg az első - szintén nagyon vékony - verseskötete, A liliom paradigma. "Váradi Péter könyvének a címe egy rendszert sejtet, amelyben a viszonyítási pontok: a liliom, a tisztaság, a kezdés, talán maga az ifjúság.

Arra várva, hogy cowboyok csapjanak össze űrlényekkel a vásznon, épp jó lett volna a Burrowers, lévén dettó 2in1 meskete, western részvétellel. Csakhogy e film két műfaja (horror+western) egy istennek sem akar együttműködni.

A science fiction tematikája sokakat elcsábított Jókaitól Dévényi Tiboron át egészen Tandoriig, mi több, akadtak, akik egyenesen Magyarországra pozicionálták történetük színterét. Jelen regény is valami hasonlóval próbálkozik, ám még annyit sem képes teljesíteni, amennyit ígér. A történet szerint a roswelli ufókatasztrófával egy időben a kerekegyházi löszfalba is becsapódott egy idegen űrhajó, ám ez utóbbit lényegesen ügyesebben sikerült eltitkolni.

Carlos Santana régóta hajtja ugyanazt, már vagy negyven éve a szeretetről, a ragyogásról és a nyitottságról beszél, de hát aki felvette (Sri Chinmoy tanítványaként) a Devadip (Isten fénye) nevet, az mi másról beszélhetne nap mint nap? Ez persze korántsem azt jelenti, hogy ne lenne képben: a budapesti arénában például a világért sem mulasztotta el, hogy a Gypsy Queenbe oltott Black Magic Woman előtt ne emlékezzen meg Szabó Gábor hatásáról. Az igazi nagyságok nem szoktak megfeledkezni az ilyen dolgokról, és Carlos Santana igazi nagyság, sőt: folyamatosan igazi nagyság, még akkor is, ha a hatvanas-hetvenes évek fordulójára eső kezdeti korszakát azóta sem überelte.