Ez a válogatás bizonyos értelemben maradéktalanul időszerűtlen, miközben számos mondata minden változtatás nélkül jelenhetne meg (magára valamit adó) mai újságban. A nagy időbeli távolságok ellenére is minden egyes írásában jól felismerhető figura, ez az okos, fanyar, minden heroikus póztól idegenkedően bátor és eltökélt, javíthatatlanul individualista és dühödten, felháborodottan szolidáris-szociális érzésű "irodalmár-publicista", ahogy ő mondja egy helyütt, lényegében kihalt. Az irodalmár-publicista olyanféle újságíró volna, aki tudja, hogy kritika és publicisztika édestestvérek: mindkettő egyaránt a demokratikus közösség ügyeinek nyilvános megvitatása, az e tárgyban elhangzott javaslatok mérlegre tétele és megítélése. Az egyik közvetlenebbül, a másik áttételesen, tágasabban, mélyebben, de ez utóbbi, a kritika is arról beszél, hogy mi mutatkozik meg itt és most a számunkra egy-egy szövegből, ha hazudik, mit nem szabad elhinnünk neki, ha igazat beszél, miféle igazságot hogyan tár fel.
Ignotus Pál mindkét sajtóműfajt művelte, pontosan értve lényegi azonosságukat - és ilyen sajtómunkás, efféle irodalmár-publicista nemigen akad ma már, ennek a nagy hagyománynak lassan, úgy tűnik, magva szakad. Nem véletlen, hogy a jó pár hónapja kiadott Ignotus-könyvet teljes némaság övezte, hiába nyilatkozta, rágta szájba a szerkesztő, Bozóki András, hogy címválasztásával politikai üzenetet is kívánt küldeni. Úgy tűnik, Ignotus Pál politikai üzenetét, azt például, hogy kultúra és politika nem választható szét, mindkettő az ember kiteljesedését célzó törekvés, nincs kinek átadni. Ahogy a kritika és publicisztika leglényegét, az ítéletalkotást, a vitát sem szoktuk szeretni mostanában, tele van az agora sértett Nárciszokkal (ebben az érzésben érzékeny művészlelkek és sajtórend-szabályozó politikusok egyek), akik jóval kevesebbet sem képesek elviselni, mint amit a csípős nyelvű Toll-szerzőktől kaphattak volna. (Ennek a mimózaságnak a legbosszantóbb megnyilvánulása az az álarisztokrata hülyeség, hogy "kritikára nem illik válaszolni", magyarul nem illik közösen, rendesen átbeszélni azt, amiről szó van, az eltartott kisujjú jó modor fontosabb, mint beszélgetéseink mindenkori tárgya. Ignotus többször is kikel cikkeiben az efféle szellemellenes jólneveltség ellen.) A Tollnál, Ignotus Pál egyik legfontosabb lapjánál dolgozott Zsolt Béla, itt jelent meg a Babitsot elképesztő brutalitással és pontossággal földbe döngölő József Attila-írás, a legnagyobb irodalmár-publicistát, Adyt finnyás kíméletlenséggel elutasító Kosztolányi-cikk, de Zsolték Bethlennel sem bántak kesztyűs kézzel, Gömbösről már nem is beszélve - az általa létrehívott Új Szellemi Front robbantotta ki a népi-urbánus pennaháború talán legvérmesebb ütközetét. Ignotus ezzel kapcsolatos csörtéi is gondosan összegyűjtve hevernek előttünk a kötetben, szépen illusztrálva a szerző talán egyetlen hibáját, a civilizátori fölényességet, mely ugyan a teljes magyar progresszió közös nyavalyája, de ilyen elegáns, szellemes, lendületes és megsemmisítő stílben egyes-egyedül ő tudta csinálni.
A gondolattalanság, a szellemi gyávaság (ez nála mintha egyet jelentett volna) volt az a gyalázatos jelenség, melyet gúnyos-racionalista elődje, Voltaire szellemében el akart taposni; hogy milyen sikerrel, annak illusztrálására érdemes elolvasni a Schöpflin Aladár irodalomtörténetéről írt szöveget. Ez már a Szép Szóban jelent meg, abban a lapban, melynek címe is a tagolt, értelmes beszéd, a vita lehetőségeire utalt - talán kissé elbizakodottan. Valószínűleg a korszak másik nagy publicistájának, Bálint Györgynek volt igaza a tintahalról szóló írásában: néha a tinta és a toll kevés az önvédelemhez.
A baloldali emancipatorikus törekvések és az egyéni szabadság liberális tisztelete voltak kardinális elvei, ezek összeegyeztetésén dolgozott egy olyan korban, melyben a Vezérnek alárendelt, homogén massza "népuralma" készült jóformán mindenhol felszámolni a szabadságot. Nem győzött figyelmeztetni, hogy a Vezér akaratában egyesülő és megmutatkozó misztikus nép helyett az empirikus, sokféle érdektől, hagyománytól tagolt népet kéne felszabadítani trükkös és gonosz, folyvást rá hivatkozó rabtartói alól, és ehhez korrigálnunk kell mindazt, amit a liberalizmusról gondoltunk. Örököse volt ennek a hagyománynak éppen úgy, mint a Dunai Egyesült Államok Kossuth, Ady, Jászi dédelgette (de Németh Lászlótól sem idegen) álmának, miközben nagyon is szívén viselte a Monarchia egykor elnyomott nemzetiségeinek nemzetállamaiban a magyar kisebbség sorsát, noha a nyílt választás, a csendőrpofon, a neobarokk giccs, a "hárommillió koldus" nyomorának ellenségét, a szabadságjogok hívét akkoriban is szokás volt a nemzet ellenségének tekinteni. Noha e hagyomány, a kis Ignotus hagyományának nagy kutatóit is és követőit, például Litván Györgyöt is megtévesztette, a közelmúlt "balliberalizmusa" nem valódi örököse a fentebbieknek, nem utolsósorban a gondolattalanság, az e képződmény utolsó évtizedét jellemző, egyéb bűnöknek is megágyazó súlyos mulasztás miatt.
Az újságírás, a szabad sajtó, tudjuk, minden szabadság garanciája, a legfőbb fegyver minden hatalmaskodás ellen, mert Bálint Györgynek mégsem volt igaza. (Tekintsünk most el attól, hogy a szociáldemokrata munkásmozgalom napilapjának örököse, melynek melléklete éppenséggel a Szép Szó nevet viseli, a pártközpont utasítására letiltja publicistáját, még aktuális cikkét is eltünteti, és ezt az ember, tudván, mekkora bajban vannak, nem is szívesen teszi szóvá.) Az a hatalom, amelyik piszkálja, fél, mert nem bízik a hozzáértő, dolgozó nép okos gyülekezetében, nem akarja, hogy megtudják az igazságot, fél szembenézni önmagával. Erről beszél, elképesztő szuggesztivitással a Fiaim, csak zümmögjetek című kis írás, a kötet egyik legszebb darabja. Érdemes újra elővenni őket, ha stiláris, erkölcsi, intellektuális támaszra volna szükség: beszerezni ezt a könyvet, felkutatni a Bálint György-válogatás, A toronyőr visszapillant két kötetét az antikváriumok polcain, összeszedni Zsolt Béla, Ady publicisztikáit, Szabó Dezső otromba-frenetikus átkozódásait a görénykurzus ellen, és megint ráébredni, hogy minden pontos sor, minden világos mondat, minden indokolt és találó gorombaság jegyzet a szabadságról. Mindenki számára nagyon ajánlott, újságíróknak kötelező.
Gondolat, 2010, 438 oldal, 4000 Ft
