Lemez

Flame

  • - kling -
  • 2018. május 5.

Zene

A magyar származású holland hegedűművészt, Gwendo­lyn Masint többször hallottam már koncerten. Ritka élmény, amikor a lemez ilyen szuggesztíven képes felidézni az előadó fizikai jelenlétét. Miközben legújabb, Flame című korongját hallgatom, játéka 3D-s hologramként vetíti elém őt magát és szenvedélyes, szélben hajlongó famozdulatait. Zsigerből tör fel belőle minden hang. Őrá mondják, hogy musician animal. Amit pedig a firenzei mester, Lorenzo Carcassi 1761-ben épített hegedűjéből felszabadít, az maga a nyers természeti erő.
A tűz kettős természetét testesítik meg a darabok, legalábbis Masin értelmezésében, melyek hol szenvedélyesen felégetik, hol csak szelíden bevilágítják komfortzónánk holt tereit. De bármilyen hőfokon is égjen, Masin nem esztétizál. A lemez nyitódarabjában, Debussy g-moll hegedűszonátájában a vonót Kill Bill szamurájkardjaként forgatja. Merész glissandók sikoltanak az élén, néha hallani, ahogy húsba vág vele, hogy aztán szelíd brutalitása felolvadjon a materiális valóságon már-már gúnyolódó üveghangokban. Masin nagyon magasra teszi a lécet Debussy utolsó művével, de a műsort a későbbi darabokban is képes ennek hőfokához igazítani, legyen szó átiratról vagy eredetileg is hegedű és zongora duettjére írott műről. Legnagyobb bravúrja, hogy játékával képes feloldani a hegedű hangszer mivoltát. De még ennél is tovább megy. Olyan szinten hozza közös nevezőre Debussy, Szymanowski, Messiaen, Stravinsky, Ravel zenéjét, mintha a lemez teljes anyagát egyetlen komponista jegyezné.

Masin magas hevületű zenélésének hűvös ellenpontja a zongorista, Simon Bucher minimalista, fekete-fehér játéka. Garantált katarzis, csak­is haladóknak.

Orchid Classics, 2017

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.