Tíz éve jelent meg első lemezük, a Lungs, nálunk 2015-ben léptek fel először, ugyancsak a Szigeten. Akkor sem okoztak csalódást, de ez az idei koncert még annál is erősebb katarzist váltott ki. Florence Welch már az első számnál olyan bensőséges hangulatot tudott teremteni, ami már-már felfoghatatlan egy ekkora közönség előtt; mintha lelassult volna az élet a nagyszínpad előtt. Áttetsző fátyolruhájában olyan volt, mint egy kísértet, de nem volt rémisztő, inkább túlvilági tündérnek mondhatnánk.
Nem bántuk azt sem, hogy eleinte csak énekelte egymás után a számait, hogy a közönséghez nem volt egy jó szava, de később, amikor mégis beszélni kezdett, az megint csak maga volt a csoda. Úgy szólt az előtte álló többezres tömeghez, mintha tizenöten hallgatnák egy félreeső, sejtelmesen megvilágított bárban.
Florence inkább a High as Hope című új lemez és a 2015-ös How Big, How Blue, How Beautiful dalait favorizálta, ezért kicsit hiányoltuk a régebbi dolgokat, de lényegében ez lehetett az egyetlen problémánk, legalábbis, ami őt illeti. Sokkal nagyobb baj volt, hogy – miként két évvel ezelőtt, PJ Harvey fellépésén – a Sziget nagyszínpada most sem volt felkészülve az efféle intim szeánszra. Zavaró volt a környező bárokból kiszűrődő gépzene basszusa, de a fejünk felett zümmögő drón is, mivel néha annyira csendes volt ez a koncert, hogy még azt is meg lehetett hallani.
Sziget, Dan Panaitescu Nagyszínpad, augusztus 12.
