Koncert

Florence and the Machine

Zene

Tíz éve jelent meg első lemezük, a Lungs, nálunk 2015-ben léptek fel először, ugyancsak a Szigeten. Akkor sem okoztak csalódást, de ez az idei koncert még annál is erősebb katarzist váltott ki. Florence Welch már az első számnál olyan bensőséges hangulatot tudott teremteni, ami már-már felfoghatatlan egy ekkora közönség előtt; mintha lelassult volna az élet a nagyszínpad előtt. Áttetsző fátyolruhájában olyan volt, mint egy kísértet, de nem volt rémisztő, inkább túlvilági tündérnek mondhatnánk.

Nem bántuk azt sem, hogy eleinte csak énekelte egymás után a számait, hogy a közönséghez nem volt egy jó szava, de később, amikor mégis beszélni kezdett, az megint csak maga volt a csoda. Úgy szólt az előtte álló többezres tömeghez, mintha tizenöten hallgatnák egy félreeső, sejtelmesen megvilágított bárban.

Florence inkább a High as Hope című új lemez és a 2015-ös How Big, How Blue, How Beautiful dalait favorizálta, ezért kicsit hiányoltuk a régebbi dolgokat, de lényegében ez lehetett az egyetlen problémánk, legalábbis, ami őt illeti. Sokkal nagyobb baj volt, hogy – miként két évvel ezelőtt, PJ Harvey fellépésén – a Sziget nagyszínpada most sem volt felkészülve az efféle intim szeánszra. Zavaró volt a környező bárokból kiszűrődő gépzene basszusa, de a fejünk felett zümmögő drón is, mivel néha annyira csendes volt ez a koncert, hogy még azt is meg lehetett hallani.

Sziget, Dan Panaitescu Nagyszínpad, augusztus 12.

Figyelmébe ajánljuk

Fél disznó

A film plakátján motoron ül egy felnőtt férfi és egy fiú. Mindketten hátranéznek. A fiú azt kutatja döbbenten, daccal, hogy mit hagytak maguk mögött, a férfi önelégülten mosolyog: „Na látod, te kis szaros lázadó, hova viszlek én?

Ketten a gombolyagok közt

Az Álmok az íróból lett filmrendező Dag Johan Haugerud trilógiájának utolsó darabja. Habár inkább az elsőnek érződik, hiszen itt az intimitás és a bimbózó szexualitás első lépé­seit viszi színre.

Dinnyék közt a gyökér

Ha van olyan, hogy kortárs operett, akkor A Répakirály mindenképpen az. Kovalik Balázs rendezése úgy nagyon mai, hogy közben komolyan veszi a klasszikus operett szabályait. Továbbírja és megőrzi, kedvesen ironizál vele, de nem neveti ki.

Az esendő ember felmutatása

  • Simonyi Balázs

Szándékosan az események „peremén” fotózott, úgymond a lényegtelent. Mondogatta: neki akkor kezdődik a munkája, amikor másnak, a hivatásos sajtófotósnak véget ér. A mi munkánk az óriási életművel most kezdődik. Ha lefotózom, a fénnyel becsapdázott valóság nem múlik el, nem hal meg: ez a fotográfus önfeláldozása.

Trump, a nagy béketeremtő?

Bár a gázai háborút sikerült leállítani, a Trump-féle „peace deal” valójában ott sem egy békemegállapodás, legfeljebb egy keretterv. Ukrajna esetében viszont Trump még a béketerv precíz kiszabásáig sem jutott el.

Vadászok, kergetők, árulók

Nyíltan támogatja a Magyar Önvédelmi Mozgalom a Mi Hazánk céljait – kérdés, hogy a Fideszt is kiszolgálják-e. Az utóbbi időben sokan léptek be a szervezetbe. Egyes tagok úgy vélik, hogy a mozgalomra túl nagy hatást gyakorolnak a pártok.

Mi van a fájdalmon túl?

A művész, akinek egész életében a teste volt a vászon, a nyelv, az eszköz, a fegyver, gondolatiságának hordozója, nyolcvanhoz közeledve is az emberi testet vizsgálja. E nagyszabású retrospektív tárlat nemcsak az életmű bemutatására törekedett, hanem egy művészi filozófia összegzésére is.