„Hatalmas termet, mackós járás, kisfiúsan gömbölyded arcát hullámos fekete haj keretezi, szája nevetésre áll. Nyakában aranyláncon függő érem Verdi arcmásával. Legkedvesebb zeneszerzőjét »az opera papájának« nevezi, és soha meg nem válik az amulettől. Barcelonában született, Mexikóban nevelkedett, szülei azóta is ott lépnek föl. Anyja operettprimadonna, ma is a Csárdáskirálynő Sylviája a legsikeresebb szerepe. Apja is énekes és rendező.” Így mutatta be 1973-ban az első magyarországi fellépésére érkezett ifjú Plácido Domingót a Film Színház Muzsika olvasóinak a korabeli kulturális újságírás egyik ásza, Gách Marianne: érzékletesen, éppen csak egy kis tárgyi tévedéssel (hiszen a tenor szülővárosa nem Barcelona, hanem Madrid). Az akkor Cavaradossi szerepében fergeteges sikert arató Domingo a jeles újságírónő kérdésére a messze jövendővel kapcsolatban is nyilatkozott, ilyesformán vélekedve karrierje majdani lezárásáról: „…az énekesi pálya rövid, és én később is a zenének akarom szentelni életemet. Elhatározott szándékom, hogy amikor eljutok a csúcsra, énekesi képességeim-lehetőségeim teljességére, akkor visszavonulok. Nem várom meg a hanyatlás éveit, nehogy a közönség jó emlékeit elhomályosítsam.”
Nos, az a messze jövendő bizony már régen elérkezett, mindazonáltal az immár 78 esztendős Domingo, aki időközben maga vált az opera papájává (sajnos? hál’ istennek?), még mindig aktív énekes, igaz, néhány éve immár baritonként. Aktivitásának bizonyságaképpen pedig most sor kerül majd a művész szegedi debütálására is: vegyes programú áriaesttel, avatóesemény gyanánt (Szent Gellért Fórum, augusztus 28., nyolc óra). Vagyis, hát mit lehet azt tudni a kínos és arcpirító hírek olvastán? Vederemo.
Budapesten maradva egy kamarazenei koncert kínál biztosabb és elektromos erősítés nélküli programot számunkra, méghozzá a tehetséges fiatal muzsikusokból álló Central European String Quartet főszereplésével (Festetics-palota, augusztus 30., fél nyolc). Miranda Liu, Soós Máté, Haruka Nagao és Szabó Judit a hangverseny szünet utáni szakaszát Janáček 2. vonósnégyesével indítja majd, a komponista életének utolsó esztendejéből, mégis mint hamisítatlan szerelmi vallomást az idős mester iránt amúgy csak tiszteletteljes rokonszenvet tápláló Kamila Stösslovának. (E heti illusztrációnkon Kamila és Leoš látható.) „Benne lesz az életünk. […] Azt hiszem, varázslatos lesz. Annyi élményünk volt! Megannyi kis láng a lelkemben, amelyekből a legszebb melódiák születnek majd… […] Ez az első olyan szerzeményem, amelynek hangjain átizzik mindaz a szerelem, amit együtt átéltünk. Minden hang mögött Te állsz, elevenen, testközelben, szerelemtől sugárzón… Lényed felszabadított… Tizenegy év óta, anélkül, hogy tudtad volna, Te óvtál engem… Szerzeményeimben mindenütt, ahol tiszta érzés, őszinteség, igazság, izzó szerelem hevül, Te vagy…” Így írt az Intim levelek alcímű kvartettről Janáček alig néhány héttel a halála előtt, makacsul és teremtően megfeledkezve a tényről, hogy a férjes asszony Kamila még a levelező tegezésbe is csak nagy nehezen egyezett bele.
