Szomorú látvány fogadta azt a nagyjából 100-150 fős közönséget, amely nemcsak a Maffiózók színészeként, hanem Bruce Springsteen gitárosaként ismeri Steven Van Zandtot. Tíz-tizenöt, foghíjasan telt széksor árválkodott az Akvárium 1100 fős nagytermében, ami már azért is baljós előjelnek számított, mert az ültetés minden rockbuli biztos halála. Kivéve – derült ki –, ha azt Little Steven és 15 fős kísérőzenekara adja, akik már az első pillanattól a plafonig tornázzák és a 130 perces koncert alatt végig ott is tartják az Amerikából importált bulihangulatot. Aminek legalább annyira hatásosan alapoz meg a három szénfekete, mikrofonfrizurás, csillámnadrágos vokalistalány és az ötfős, mariachikalapban szólózó fúvósszekció, mint Van Zandt vállalása, hogy az amerikai könnyűzene minden fontosabb színét belefesse tarkabarka koncertjébe. Nem is lehetne eldönteni, hogy a dögös-funkys blaxploitation (Vortex), a Ronettes-féle girl groupok harmóniáit tökéletesen újraéneklő A World of Our Own, vagy a B oldalas Springsteen-slágereknek tűnő rock and rollok jelentik a csúcspontot, ha a magyar közönség nem honorálná kitörő lelkesedéssel a nyolcvanas évek jellegzetes hangján megszólaló, kebeldagasztó MTV-slágereket, amelyeknek hősünk egykori hírnevét köszönheti. Lehet, hogy Van Zandt hangjából kikopott már az érzelmi gazdagság, és a gitárszólókat is előszeretettel passzolja le, de karmesterként végtelenül profi, kicentizett mozdulatai ellenére is velejéig spontánnak ható show-t vezényel. Politikából csak minimális kerül terítékre (az I Am a Patriot reggae-je Greta Thunbergért szól), ellenben nem egy élvezetes zenetörténeti kiselőadást kapunk (például a girl groupok emancipációs szerepéről), hogy akinek esetleg nem esett le, az is megtudja: manapság senki sem tart Little Stevennél élvezetesebb kurzusokat az amerikai könnyűzene színpompás történetéről.
Akvárium Klub, augusztus 15.
