Zene

A héten szopott az ORFK. Így megy ez régóta, a viszkis sehol, a Fenyő-gyilkosság gyanusítottja, Acifi Nijazi mehet haza Kosovóba, meg a többi - ám a Juszt-féle titoksértés ügyeben sikerült egy kivételeset bepancsolniuk saját maguknak.

Egészen elképesztő, közel negyvenezren a Guano Apesen - ahogy a Szigetek történetében David Bowie jelentette a legnagyobb bukást, a Guano Apesnek a legnagyobb kasza köszönhető.

Balázs Attila: Szemelvények a Féderes Manó emlékirataiból

A talpraesett macskák sokáig élnek, kilencszer minimum újjászületnek. Idén kilencedszer rendezték meg Szegeden a Thealtert, a Szabad Színházak Nemzetközi Találkozóját. Egy fesztivál, ami mindig talpra esik.

Üdvözlendő vállalkozásba fogott a Palatinus könyvkiadó: Réz Pál szerkesztésében 10-12 kötetesre tervezik a Várad, villanyváros sorozatot. A Nagyváradhoz így vagy úgy kapcsolodó művek sorát Nagy Endre regénye nyitja, amely sokkal inkább memoár és/vagy anekdoták gyűjteménye, városrajz és történetek egyvelege, mintsem regény.

Keleti filozófiák, repetitív technozene, internetes szerepjátékok vagy erős antidepresszánsok mértéktelen fogyasztása útján egyaránt eljuthatunk arra a meggyőződésre, hogy a világ illúzió, a valóság videojáték csupán, nem egyéb, mint vetített kép, kémiai hallucináció vagy apró feszültségingadozás az agyba ültetett elektródán - ha van egyáltalán agyunk, és nem csupán egy darab önreflexióval felruházott és alaposan átvert kódsor vagyunk magunk is a Mindenható megunt laptopján. A Mátrix című új cyberpunk-mozi ezt a már-már közhelyszerű felismerést kombinálja japán animéval, hongkongi kung-fuval, brutális digitális effektekkel és egy nagy adag hacker-romantikával.

Lassan egy éve, hogy a Helikon vállt vállnak vetve a prágai Albatros kiadóval megkezdte a Vakond-könyvek összkiadását, és azóta nap mint nap remegve megyek el a könyvesbolt előtt, megjelent-e az újabb kötet. Nem mondom, kelt némi zavart a lakosság körében, amikor a 4-6-os villamoson a Vakond a városbant lapozgatva hangosan derülök, de még nem szállítottak le emiatt.

Brian Gilbert: Oscar Wilde szerelmei

Egy Mexikóról szóló kiállítás alapvetően nem lehet rossz, különösen ha maga a fényképész is mexikói, és a kiállítást hozzáértők rendezik. A hatalmas, 31 szövetségi államból álló országnak mára már kilencvenmillió körüli lakója van, és a Ráktérítő két oldalán terül el 1 978 800 négyzetkilométeren. Lakóinak hatvan százaléka mesztic, vagyis félvér, 30 százalék indián, a maradék pedig főleg fehér. Mindezen adottságok rendkívül mutatóssá és fotogénné teszik az országot, amitől persze az ott lakók még nem lesznek boldogabbak.

Lehet élcelődni azon, hogy ilyen tüchtig meg olyan pedáns a német, pedig ebből azért jó dolgok is ki tudnak sülni. Itt van például a Network nevű frankfurti lemezkiadó: ez inkább megemelt kalapokat, mint unalmas vicceket érdemlő alapossággal térképezi föl a golyóbist, ahol élnünk adatott, és hoz házhoz olyan hangokat, amelyek létezéséről alig volt tudomásunk, ha egyáltalán.

Az összes lehetséges világok legvalószínűbbikében élünk - állítja Stephen Hawking. Szerinte ahhoz, hogy megtudjuk, egészen pontosan milyenben, nem kell mást tenni, mint megalkotni a világegyetem teljes elméletét, és vége a sötétségnek, az emberek "az univerzum szakértőivé válnak. Stephen Hawking szerint nagyon közel járunk a végső megoldáshoz, csak pár évtizedet kell még kihúznunk, és akkor minden jó lesz.

A jövő évezred nyugati színházi áramlatai márpedig a fizikalitás irányába mutatnak, meg az új-szakrális nyelvezet-föderációk fölöttisége felé. Bécsben az ImPulze Fesztiválon augusztus 15-ig ezeknek az irányzatoknak a mesterei lépnek fel: a hivatalos táncszínházból száműzött Elizabeth Corbett, a nagy materializáló Wim Vandeykebus, aki ezúttal David Byrne zenéjét anyagiasítja, a térmágus Jorma Uotinen, melankolikus ismerősünk, Joseph Nadj, s nem utolsósorban az ősszel a Trafóba is ellátogató Marie Chouinard Társulat Kanadából. ´ket meg is néztük, mit hoznak majd nekünk.

Pokoli vicces, de tényleg, amikor a klánvezér a pszichiáter vállára hajtja a fejét, és teli torokból zokog. Biztosan csak azért tűnik oltári nagy poénnak, mert a szorongásos sírógép maga Robert De Niro, akinek az alsó-bronxi akcentusáért, hibás fogsoráért, bibircsókjaiért és gyalázatos mimikájáért akkor is bemegy a néző a multigennybe, ha Harold Ramis vicces rendezéseiből (Golfőrültek, Idétlen időkig, Közös többszörös) egyébként már elege volna. Na jó, a viccek sem rosszak benne.

Ha nyár, akkor autósmozi. Még akkor is, ha ezt a tömegszórakoztató intézményt mára lemosták a színről a légkondicionált multiplexek. Viszont tartja magát az autósmozi-szerű választék: a forgalmazók valamiért meg vannak győződve arról, hogy nyáron elsózható a legsótlanabb vígjáték, elsüthető a legsületlenebb horror is. A fajsúlyosabb mozidarabokat meg hidegre teszik. Szerencsére a pesti művészmozik meg-megkavarják a bágyatag leget, idén nyáron még magyar filmeket is merészelnek vetíteni. És ami merőben szokatlan: kisjátékfilmek is szerepelnek a műsoron.