A pályáját Mai Manó Galériaként kezdő és azóta egyre csak bővülő Magyar Fotográfusok Házának mutatós, de szerény portálja izgalmas helyet takar a Nagymező utca "forgatagában". Egyre-másra nyílnak meg itt a jobbnál jobb kiállítások mindenféle érdekfeszítő témában, más kérdés viszont, hogy ennek a sietős tempónak főleg egy enyhe időzavar az oka. Az építkezés és az anyagi források körüli szokásos egy helyben toporgás és egy kiadós beázás után jó pár tárlat összetorlódott, és mivel a szervezők egyet sem akartak lemondani, ezért az időt kurtították meg. Így van ez a mexikói José Hernandez-Claire Napkeltétől napnyugtáig című tárlatával is, amely csak augusztus 19-ig tekinthető meg, szóval nem árt sietni. Hernandez-Claire eredetileg építésznek tanult, majd New York-i tanulmányai során tanult meg fényképezni, állítólag véletlenül. Szerintem senki sem tanul meg fényképezni véletlenül, ahhoz olyan szem és olyan látásmód kell -más kérdés, hogy nem mindenkinek érdemes. Hernandez-Claire-nek mindenképpen érdemes volt, és ráadásul egy rendkívül gazdag örökségből meríthetett. Mexikó olyan világszerte elismert fotósokkal dicsekedhet, mint a századelő forradalmát megörökítő Agustin V. Casasola vagy a hatásával Európában is formanyelvet teremtő Manuel Alvaro Bravo. A tágabb értelemben vett latin-amerikai hagyomány is bőven hatott a kizárólag fekete-fehér anyagra dolgozó Hernandez-Claire-re, különösen a ma méltán felkapott brazil fotós, Sebastia÷o Salgado. Az ember kétkezi munkája iránti őszinte csodálat az, ami párhuzamba állítja Salgado munkáival a mexikói fotós életművét, hiszen az itt látható képek nagy része is elsősorban a munkáról és a hétköznapi emberekről szól.
A fotográfusok házának második emeletére érve juthatunk a kiállításhoz - az elsőn egy másik kiállítás van és a bolt -, ahol az első teremben a Mexikói vidék című összeállítást láthatjuk. Ezeken a képeken a cukornád-, kukorica- és főleg a dohányültetvények világát ismerhetjük meg. Semmi sem utal arra ezeken a képeken, hogy közeleg az ezredforduló, és a fejlett világ az információs társadalom korát éli, minden munkát kézzel végeznek, még egy gépkocsi sem látható, bár azért egy tévé itt is előbukkan. A tűző nap és az irreálisan nagynak tűnő dohánylevelek árnyéka olyan fényvilágot teremt, amelyben a fáradt indián és félvér parasztok elvesznek és átlényegülnek. Kedvenc képemen egy fiatal pár reggelizik egy gyékényen, a száradásra kifüggesztett dohánylevelek alatt. Van a latin-amerikai emberek arcán valami egyetemes szépség, amely talán az évszázadok történelmét tükrözi, és amelynek megörökítéséhez Hernandez-Claire igazán ért.
Ha a következő terembe érünk, elsőként egy, a mexikói vágóhidakról szóló részt láthatunk, amit a gyengébb gyomrúaknak vagy finnyásoknak nem árt kihagyniuk, bár a képek nem olyan szörnyűk, mint azt gondolnánk. Az utca című részben a továbbiakban mexikói városok utcáinak életét követhetjük, gyakran vicces képeken, amelyeken a képi poénokat a részletekben meghúzódó ellentétek szolgáltatják, mint például a szeméttelep közepén álló fiatal fiú és a kezében tartott Playboy-plakáton látható szőke csoda vagy az unott arcú bolti előadó és a tévéből rámosolygó dél-amerikai sorozatsztárok együttese. A legutolsó részben A mexikói világtalanok életéről láthatunk nagyon megkapó képeket. Azt gondolhatnánk, hogy a vakok fogyatékosságuknál fogva rengeteg dologban egyszerűen nem vehetnek részt, Mexikóban azonban, úgy látszik, sokkal jobban odafigyelnek rájuk, és így jóval gazdagabb életet élhetnek, mint sok más országban - legalábbis a képek tanúsága szerint. Bár például Bu–uelt mindig kirázta a hideg a vakoktól, az emberek legnagyobb része ösztönösen szimpátiával viseltetik irántuk, és egy kis gonoszsággal azt is hozzátehetjük, hogy egyben ideális fotóalanyok, hiszen nem tudhatják, honnan és mikor készül róluk kép. A sorozat talán legjobb képén vak kislányok hosszú láncot alkotva várnak sorukra a csúszdánál, míg az előtérben egy lány óvatosan egyensúlyoz a gerendán, úgy, hogy lábát a barátnője tartja. A vak bohócok vagy a gólyalábakon szaladgáló vak fiúk képét látva úgy tűnik, hogy Mexikóban a jóval alacsonyabb életszínvonal ellenére valahogy jobban odafigyelnek az emberek egymásra, mint máshol. Azt, hogy ez tényleg így van-e, vagy ami valószínűbb: csak egy kiválasztott kis közösség életét követhetjük figyelemmel, az a hosszabb kísérőszövegek hiányában nyitott kérdés marad. Ez a képek értékéből mit sem von le, mivel itt nem elkötelezett szociofotográfiáról van szó, bár én személy szerint szívesen elolvastam volna azt is, hogy az ültetvényeket bemutató képek pontosan hol is készülnek. Az olyan, a maják, az aztékok és a spanyol birodalom örökségét egyaránt magukon hordozó nevek, mint Oaxaca, Tampico, Tijuana vagy Hernandez-Claire szülőhelye, Guadalajara, akkora atmoszférateremtő erővel bírnak, hogy kár volt kihagyni őket.
Mexikónak nyilvánvalóan ezernyi arca van; sokaknak elsőként a nyomornegyedek, az illegális határátkelők az USA déli határán, a földrengések vagy a hatalmas államadósság, esetleg a hírekben időnként még mindig felbukkanó zapatista gerillák ugranak be, ezek a fotók azonban bebizonyítják, hogy egy aratás is lehet olyan izgalmas, mint a világsajtóban megjelenő hírek. A képeken szereplők valószínűleg ezerszer rosszabbul élnek, mint a kedves olvasó, Hernandez-Claire mégsem a sajnálatunkra apellál, hanem a bennük és munkájukban lévő szépséget, méltóságot mutatja be.
Vízer Balázs
