Egotrip
Sajó László: öt és feles (Mínusz három)
Azért ez szemétség. Hogy elírtad előlem. Gyűjtögettem az asztalon a hétfői, keddi Sportokat, területi, megyei, körzeti bajnokságok, végeredmény, persze hogy kiszúrtam Garát. Már hülye címeim is voltak: Ni, a Gara! Hátrább a garaiakkal!, ám halogattam a megírást, holt szezon, mindig bezavart egy izgalmas átigazolási hír. Détári Dunakeszin? A hétfői Sportban a területi bajnokságot hagyom a végére, oly izgalmas, éjféltájt böngészem, bezsongva, fájón (itt vettem észre, nem látom az apró betűket, szemüveg kell, olvasó-), a Dráva-csoportra rá se mertem nézni: veretlenül lesz-e bajnok a Balatonlelle, nyeretlenül lesz utolsó a Balatonföldvár? Igen, igen. A Lellének nyolc, a Földvárnak öt iksz becsúszott, mint a Volán SC jobbhátvédje. Mosolyogva alszom, már kedd van, a Sportban megyeegy és megyekettő, vajon micsinált szülővárosom, saújhel (megnyerte a megyeegyet), és gyerekkorom, tócsva (erős középmezőny). Néztem az alvégeket, utcahosszal vezet a nyerhetetlen Gara, idézlek, ahogy idézed a Sportot: Harminckét mérkőzés, harminckét vereség, 18-164-es gólkülönbség. Ezt Veszprém megye zirci körzetében az LRP Unió meg sem közelíti a maga egy győzelmével, egy döntetlenjével, 28-132-es gólkülönbségével (egy fordulóval a befejezés előtt, tehát még ronthatott!). Velencét is észreveszed, naná. De Velencét, azt nem hagyom. Velence az enyém. Én láttam a fiúkat (juniorok, tényleg), föltoltam a babakocsit, álltam a kerítésnél, egy hazaadásnak szánt hazai átlövésnél a labda majdnem a tóig röpült, néztek rám a csapatok, egyedül voltam néző, a kerítésen túl, meg a gyerek. Hogy talán hoznám vissza. Mi lesz addig a gyerekkel?! Vagy a baba, vagy a labda. Berúgtam a gyerekkocsiféket - endéká mélykocsi -, innentől nem siettem. A hazaiak se sürgettek, addig se kapnak gólt. A labdát pedig a műútról fölrúgtam a pályára, kézből, akárha kapuskirúgás. Csodálkozom, mért nem igazoltak le azonnal, na nem kapusnak, strandpapucsban is eljátszom nekik a jobboldali futót. Eljátszom, hogy futok. A játékosmegfigyelők talán a tópartot járták, nyaralókat toboroztak, mert közelgett a megyeegy. Mert ez még a területiben volt, ősszel már megyekettő. Ahonnan viszont fölkerült a Felcsút, Orbán Viktor csapata. Orbán Viktorék. Szurkoltam pedig, hogy ne kerüljön föl, kimennék a Velence-Felcsút meccsre. És nem rúgnám vissza a labdát. Hanem amíg visszahozzák, a váratlan szünetben, mely jól jön mindkét csapatnak, inte(get)nék a miniszterelnöknek, odahívnám a kerítéshez, és emlékeztetném. Diplomatikusan előbb arra, hogy három gólt rúgott a csépapíron, még a BEAC-ban. És milyen hármat. Azok voltak a szép idők, sóhajtanánk. Hanem. Hogy azután mi történt, Budafokon. Kezdődik a meccs, középkezdés, lepöccintik neked, már megbocsáss, te pedig lazán hátraadod, indítva az ellenfél csatárát, hátvédsor ocsúd, egy null oda. Az edző meg kiabál, hogy mit csinálsz. Gólpassz. Te pedig lejössz a pályáról, az első percben, nem, nem csere, önként és duzzogva. Kérded, hogy ezt meg honnan veszem. Szájhagyomány, onnan, így él a nép ajakán. A nép, mondod, és lenézel a tóra. Mese. Hogy is volt a második gól a csépapíron, nem emlékszem. És mész, mert visszakerült a labda. De ez nem lesz (volt) így, a Felcsút nem jön Velencére, osztályt cseréltek. Rugdoshatom vissza a labdát a megyekettőben, Kövesi tartalékja, civilben.
