Zene

arra gondoltam, meg-megállva, hogy ami a szórakoztatóbizniszben folyik, az engem szépen kicsinál; és akkor beugrott, hogy csak egy hónap telt el, és újra kimagozhatok egy oldalnyi világzenét, vagyis hogy havonta négy-öt ilyen album... hm, még a végén befutunk.

Az Oscar Wilde-perek története mintha csak mindig is arra várt volna, hogy valaki drámát írjon belőle. Az író szabadulásának századik évfordulójára a harminchárom éves venezuelai származású Moises Kaufman megírta, és két éve egy New York-i kamaraszínházban bemutatta a szóban forgó darabot, Gross Indecency - The Three Trials of Oscar Wilde címmel. A produkció három hónappal később egy nagyobb színházba vándorolt, ahol azóta is megy rendületlenül. Időközben egyéb amerikai nagyvárosokban és Londonban is műsorra tűzték, áprilistól pedig nálunk is, a Pesti Színház előadásában.

Ifjúkorában az ember(iség) nemtörődöm közönyt tanúsít a múltja iránt. Ez esetenként nem zárja ki azt, ami gyakran meg is esik, hogy divatba jöjjön egy-egy rég letűnt kor, teszem azt a hatvanas évek vagy az antikvitás. Ahogy bevett gyakorlat az is, hogy az élemedett, konzervatív nemzedék az apák korát állítja követendő példaként a mindenkori elkorcsosult utódok elé. De mindez csak fodor a kútvíz felszínén, cáfolhatatlan tény viszont, fennállásunk óta könnyű kézzel és tűzzel-vassal irtjuk, pusztítjuk, rontjuk azt, amit az ősök építettek, teremtettek. Az ókor hét csodáját jobbára csak a legendák őrzik, a piramisok persze megvannak még, talán túl nehezek és túl magasan voltak a kőtömbök, és a sivatagban amúgy sem sokan akartak hétvégi házat építeni. A klasszikus ókort inkább többé, mint kevésbé romos rommezők őrzik, amelyeket csak a szakember vagy a legszárnyalóbb képzelet tud gondolatban rekonstruálni. Nem mondom, a Forum Romanum igazán impozáns, a hiányos oszlopok és a diadalívek közt becsületesen és stílszerűen ott állnak azok az ókeresztény templomok is, amelyek a fórumról bugázott kövekből épültek. Nem láttam, de boldogan megnézném Agrigentót, az Akropoliszt, ám a legnagyobb reményt Pompejihez fűzöm, ha valahol, akkor ott életre kelhet a múlt.

Az én időmben Napsugár presszónak hívták, most pedig valami másnak - nem tudom, meg nem is érdekel. Az én időm eléggé régen volt, nem bolygatnám, de akkoriban Zuglóban laktam, a Napsugárhoz és Szőke Szabolcshoz közel. Beváltak nekem mind a ketten, most is ott találkoztunk, biztosra mentem. Később megérkezett Spilák Lajos, Szabolcs kedvenc Buster Keatonja. Finom ízlésre vall, komolyan.

Kabinos bácsinak volna jó lenni, fehér köpenyben, kisgatyában. Õ az atyaúristen. Azt mondja, menjünk ki a férfimedencéből, mert nem belőlünk keresi a pénzét, és neki azt takarítania kell. Pedig a belépő nem kevesebb, mint kétezer forint volt erre a világhírű és, komolyan mondom, világszínvonalú rendezvényre. Tombola sem volt már mindegyik jegyhez. Sebaj, a tombolahúzást úgysem találtuk, még hírét sem hallottuk, sőt a francia cigarettakommandót sem sikerült szívás tárgyában utolérnünk soha. Amira hastáncosnőről is lemaradtunk, úgyhogy bánatunkban tévedtünk be a lányok előtt mindig rejtett Rudas gőzkamrákba, a fáradt spermától épp megtisztított medencékbe. Ott tomboltunk kúttalan kutakban, fénytelen fényekben, kitörő örömmel a hímsoviniszta tilosban. Sajnos sokan betaláltak még utánunk, ezért jött a kabinos bácsi, és káromkodott bele a fülünkbe. Az auláig kergetett, ahol francia filmsztárok tomboltak visszafogottan DJ Arab frenetikus hipermixére. De menni kellett fél négykor, mert reggel nyit a fürdő, legföljebb megtapsolhatjuk a méltán híres lemezlovast meg a kabinosokat, akik közül néhányan már jó egy éve folyamatosan élvezik ezt a fiatalok által kifordított világot. A medencében, ahol úszni szokás, fegyelmezett sorokban, úszósapkában, ott most táncolnak, pancsolnak, Tati-filmet néznek a vendégek, az úszómester helyén hifitornyok, a jobbszélen büfé, a balszélen szolarizált, diétás lányfürtök vadiúj fürdőruhában.

A Blaha Lujza tér a világ egyik legszomorúbb topográfiai képződménye, a kelet-kirgiz sztyepp a Blahához képest egy villámtréfa, ráadásul a Blahát, szemben a fent említett régióval, fauna is fedi, méghozzá vastagon, taglalását hagyjuk, erkölcsi és esztétikai normákat sértene.

Máig sokat vitatott gyakorlat az Egyesült Államokban, hogy a legtöbb felsõoktatási intézményben és néhány munkahelyen számszerûen meg van határozva, minimum hány valamilyen etnikai háttérrel rendelkezõ jelentkezõt kell felvenniük, különös tekintettel az afro-amerikaiakra, úgy is, mint numerus clausus. Az ottani neonáci csoportosulásoknak kedvelt vesszõparipája ez, ami nem is csoda, hiszen a fiatalokat érinti, tehát ideális érvként szolgál a toborzáskor.

Kiállítás és táncszínház

1985-ben a Gyõri Balett tagjaként az év táncosa díjat nyerte, ám azóta még sokkal többet tud. Körbeutazta a világot, kortárs táncos és koreográfus lett belõle, sõt exkluzív fotómodell. Bármire képes (a mozdulataival). Grunwalsky Ferenc lefotózta, kiállította, õ maga pedig darabot rendezett a kiállításhoz.

Ha már jég, kezdjük a kályhánál. Valamikor a hatvanas évek végén ment a tévében a Repülõ Doriák címû francia-nyugatnémet-olasz koprodukcióban készült sorozat, így a hazai közönség is hétrõl hétre rághatta a körmét, vajon a cirkuszi trupp legjóképûbb csákójának, Vico Doriának sikerül-e végre megugrania a hármas, késõbb a négyes szaltót. Vicót egy valódi jégtáncos, a kor jellegzetes német bájgúnára, Hans-Jürgen Bäumler alakította, aki a sorozat nyomán Roger Moore-hoz, sõt Stanislaw Mikulskihoz mérhetõ sztár lett Magyarországon.

Bertolt Brecht-Harsányi László:

Igen komoly reggae-megszállott vagyok, így nagyon megörültem, hogy a Mafioso Records terjeszteni kezdte három reggae-kiadó, a Heartbeat, a Ras és a kifejezetten 70-es évekbeli dubokra koncentráló Munich Records kiadványait. A bõséges és vitathatatlanul minõségi kínálat újdonságaiból megpróbálok "távirati" áttekintést adni; akinek meg kedve szottyan közelebb kerülni ehhez a barátságos világhoz, az látogasson el az I & I Recordsba - a választék és a belehallgatás is mûködik.

A római császárkor elindítójával, Gaius Julius Caesar Octavianus, a késõbbi Augustus életével és dolgaival kapcsolatban meglehetõsen egységes szemlélet alakult ki. Octavianus, aki mostohaapja, Julius Caesar meggyilkolása idején mindössze tizenkilenc éves volt, ahelyett, hogy rockegyüttest alapított vagy beállt volna hajtáspajtásnak, konzullá neveztette ki magát, majd rövid kakaskodás után szövetkezett két másik Julius Caesar-pártival, Antoniusszal és Lepidusszal, megalakítva ekképp a második triumvirátust, ami legfõképpen a parancsnokságuk alatt álló légiók összevonását jelentette. Az így létrejött hadsereg Philippinél legyõzte Caesar gyilkosainak, Cassiusnak és "te is, fiam" Brutusnak a légióit, ami a köztársasági Róma "hivatalos" serege volt, azután bevonultak Rómába, egy kiadós proscriptióval nyomatékosítva, ki az úr a háznál, majd jól fölosztották egymás közt a hatalmat. Octavianus még ekkor is csak 22 éves volt, de mégis sokkal rutinosabb versenyzõnek bizonyult, mint idõsebb bajtársai, akik mindketten bekattantak a maguk módján: Lepidus Afrika királyának képzelte magát, Antonius Kleopátrával való hetyegését pedig mindenki ismeri. Octavianusnak tizenöt évébe telt, míg a "köztársaság egyedüli védelmezõjeként" sikerült leszámolnia Lepidusszal és Antoniusszal, a szenátustól megkapta az Augustus (fenséges) nevet, és abszolút egyeduralkodóvá vált, ráadásul dinasztikus törekvéseit is kinyilvánította. Mégis ügyelt a látszatra, beérte köztársasági eredetû jogkörökkel (nem úgy mostohaapja, aki "Mars és Vénusz istenek leszármazottjának, a földön megjelent istennek, az egész emberi nem megváltójának" kiáltotta ki magát), és békepolitikájával sikerült meggyõznie a rómaiakat, hogy csak az a helyes út, amit õ képvisel. Augustusnak szerencséje is volt, hetvenhét évig élt, befejezett életmûvet hagyott hátra, a nép halála után istenné nyilvánította.

Markus Wolf: Az arc nélküli ember