Nyabingi, reggae, dub és más furcsaságok

publikálva
1999/16. (04. 22.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Igen komoly reggae-megszállott vagyok, így nagyon megörültem, hogy a Mafioso Records terjeszteni kezdte három reggae-kiadó, a Heartbeat, a Ras és a kifejezetten 70-es évekbeli dubokra koncentráló Munich Records kiadványait. A bõséges és vitathatatlanul minõségi kínálat újdonságaiból megpróbálok "távirati" áttekintést adni; akinek meg kedve szottyan közelebb kerülni ehhez a barátságos világhoz, az látogasson el az I & I Recordsba - a választék és a belehallgatás is mûködik.

Rögtön az elején szaladjunk rá egy olyan lemezre, amely a következõ furcsa címre hallgat: Churchial Chants of the Nyabingi. Ahhoz, hogy ezt a lemezt - és a legtöbb roots reggae-t - igazán megértsük, valószínûleg bele kéne másznunk a rasta hitbe, illetve filozófiába. Ez persze reménytelen innen, a Kárpát-medencébõl, úgyhogy csak vázlatosan. Az egyik kiindulópont Marcus Garvey század eleji jamaicai értelmiségi radikális eszméi - többek között a feketék Afrikába való visszatérésének fontosságát hangsúlyozva -, melyek gyakran feltûnnek olyan jelentõs elõadók dalaiban, mint a Burning Spear és a Culture, s a legtöbb itt következõ zenekaréban is. Még gyakoribb hivatkozási fundamentum Selassie (vagy Ras Tafari), a volt etióp császár, kinek személye nem politikailag jelentõs a rasták szemében, hanem inkább spirituálisan: népük bibliai eredetû, lévén Selassie a salamoni vérvonal leszármazottja. Így ha azt halljuk reggae-dalokban, hogy Jah Rastafari, Mighty Jah, Lion of Judah, az mind reá mint isteni megnyilvánulásra vonatkozik: ezen kifejezések gyakori ismételgetése mintegy mantraszerû jelentéssel bír. És ez elsõsorban a nyabingi kórusokra vonatkozik, melyek zeneisége ugyan afrikai õsi rituális dobolási technikákon alapul, az idézett lemezen (is) hallható formáját Jamaicában érte el. Ezek az emberek általában Babylonon, a "bûnös" nyugati világon kívül élnek, jamaicai viszonyok között sem igen látogatják a modern városi életformát, idejük jó részét a rasta imáknak, a ganja által katalizált közösségi szellemnek szentelik. (Bob Marley még aktív éveiben is hónapokat töltött évenként ilyen közösségekben megtisztulásként.) A lemezen hallható dalok nagyon különös kórusok, sarkítva spirituálészerû együtt énekléseknek tûnnek, különféle nyabingi dobok monoton ritmusaival megsegítve. Olyan lenne ezt - popzenei gyakorlattal - kritikailag közelíteni meg, mintha mondjuk egy tibeti szerzeteskórusról tenném ugyanezt.

A Culture

a rasta kemény magjához tartozik. ´77-es debütálása óta ez a csoport hivatkozási alapként számon tartott, és nagy tiszteletnek örvend. Bár nekem eleinte nagy falatnak tûnt, igazából visszafelé haladva, eddigi utolsó lemezétõl, a Trust Metõl szerettem bele - ezt tartom a legjobb alkotásának. A Culture mindenekelõtt Joseph Hill jellegzetes énekhangja és stílusa, benne a nyabingi kórusokhoz hasonlatos idõtlenséggel, így aztán - az itt tárgyalt elõadók közül - ez tûnik legközelibbnek az eredeti rasta zenékhez. Erre vall a hangszerelés is: bár színtiszta reggae-rõl van szó, a ritmusszekció lüktetése a legfülbeötlõbb (eleve két basszus szolgálja, és a gitár is ezt erõsíti), a szintik és a fúvósok színezése végig diszkrét marad. A Cultural Livity ´98 élõ albumnak megtévesztõ a dátumozása, hiszen a Trust Merõl egyetlen szám sem hangzik el, annál több az azt megelõzõ, ´96-os One Stone-ról (de semmi gond, hibátlanok voltak azok a nóták is). Érdemes kipróbálni még a bandától a Production Somethinget, mely korai felvételek hosszú, dubokkal megtûzdelt ritka verzióit gyûjteményezi.

A Ras Records

promóciója elsõrangú, kihoztak egy Ras Portrait címû olcsó sorozatot, melyben minden olyan elõadótól közölnek egy válogatást, aki legalább három-négy albumot adott a kiadónak (aztán ott van ezekbõl egy dupla áttekintés is, valamint két, dubverziókat tartalmazó kompiláció). Ebbõl a sorból most csak néhány produkciót emelnék ki, elsõként régi kedvencemet, a 70-es évek elején indult Black Uhurut, mely mindig énektrió volt (igazi jamaicai specialitás), bár csak egyetlen vezérlõ erõ, a vokalistaként háttérben maradó Duckie Simpson az állandó tag. A zenei oldalért a Taxi Gang, vagyis a Sly Dunbar és Robbie Shakespeare vezette zenészkollektíva a felelõs, kiknek munkássága már többször szóba került a MaNcs hasábjain. Bár Sly & Robbie megszámlálhatatlan reggae-lemezen játszott már a 70-es évek óta, azt hiszem, tudásuk legjavát mindig is a Black Uhuruba oltották. A csoportnak e kiadónál csak két lemeze jött ki (plusz ezek dubverzió), a Brutal és a Positive. Ezek jó minõségû, de szûk keresztmetszetû képet adnak a csoportról, mivel egy rövidebb, épp erre a két lemezre vonatkozó korszak lenyomatai. Junior Reid szólóénekes ekkor volt a Black Uhuru tagja, persze a zenekarra jellemzõ elnyújtott dancehall énekstilust és gazdag melódiákat õ is elsõrangúan hozta. Ez a két album biztos pont mind a reggae, mind a zenekar történetében, bár a kiadói méltatás kissé eltúlozva véli, hogy a késõbbiekben kevésbé volt invenciózus a csoport.

Don Carlos

a Black Uhuru egyik alapítója volt, de hamarosan kivált, majd a 90-es évek elején visszatért három album erejéig. Mindeközben sorra jöttek ki a szólólemezei, melyeket nagyrészt a Ras publikált, miként a Portrait sorozat egyik darabját is neki szánták. Ennél azonban fontosabb az új lemeze, a 7 Days A Week. Don Carlos elsõ számú érdeme az általa teremtett - és persze sokak által utánzott - dancehall-reggae énekstílus, melyet a versszakok végének leginkább o, ó hangokkal való megnyújtása és telített melódiagazdagsága jellemez. A zenekar itt fõleg fiatal tehetségekbõl áll, de néhány számban olyan mesterek mutatják a helyes utat, mint Flabba Holt, Bingi Bunny és Style "Dub Syndicate" Scott a Roots Radics kollektívából, mely a 70-es években a Taxi Gang állandó vetélytársa volt a "legjobb ritmusszekció" megtisztelõ címért folyó versenyben. Ez az album néhány mágikus ponton Don Carlos elõzõ lemezeinél is többet tud, afféle spirituális többletet, amely egyszerûen megkerülhetetlen, ha a modern roots alkotásokkal akarunk közelebbi barátságot kötni.

Mad Professor,

vagyis Neil Fraser nevét a Massive Attack tette ismertté, amikor felkérte legjobb lemeze, a Protection dub-újrakeverésére. Ez persze csak apró adalék a dubmester életmûvében, melynek feltérképezése, ha produceri tevékenységét is beleszámítjuk, Lee Perryéhez hasonlóan szinte lehetetlen. Mad Professor az úgynevezett new-roots dub vonal egyik letéteményese; zenéje futurisztikus, és egyben fõhajtás a dub aranykora, a 70-es évek basszusfutamai és melódiái felé. Egymaga csinál mindent szólómunkáin, de nem szalagloopokat vagy dublemezeket használ, mint a régi sound systemek, hanem tisztán digitális hangot; zenéi mégsem gépiesek, basszusainak hangszínei nagyon is élõ benyomást keltenek. A Portrait sorozat válogatása a kezdeti Dub Me Crazytõl napjainkig igyekszik bemutatni munkásságát, bár egy szimpla CD-re így sem fért rá minden lemezérõl szemelvény. Mad Professor saját kiadója, az Ariwa a Ras támogatásával mûködik, albumai mellett megjelent itt számos elõadó a Professor áldásos produceri tevékenységével, létrehozva egy sajátos zenei palettát, mind a jamaicai, mind az angol zenei életet színesítve. Az Ariwa Sound Presents összeállítás a 90 utáni kiadói termésbõl válogat, felbukkannak itt olyan kedvencek, mint Horace Andy, Lee Perry, valamint a szintén new-roots alapként tisztelt Jah Shaka és az egyik legjobb DJ-énekes, U Roy. A többiek leginkább a modern dancehall kereteit igyekszenek tágítani - John McLean és Intense a soulosabb oldalról, Ranking Ann és Thriller Jenna a raggamuffint nõi energiákkal áthatva, Macka B, Pato Banton és Papa Levi pedig a kemény digital "rapperei".

(Csak zárójelben: olyan rasta kiválóságok lemezei lapulnak még a Ras Portrait sorozatban, mint Freddie McGregor, Congos, Peter Broggs, Israel Vibration, Dennis Brown, Mighty Diamonds s a többi. És ha válogatást ajánlhatok, az a szívet melengetõ Live & Learn Presents legyen.)

Úgy látszik, ebben az összeállításban csupa sajátos hang kerül terítékre - no persze ez a reggae-ben szinte alapkövetelmény. Nos, ha valakié, hát

Horace Andy

hangszíne elég hihetetlen, énekstílusa nemkülönben, de errõl a reggae-hívõknél szélesebb közeg bizonyosodhatott meg a Massive Attack-lemezeken. Szóval a hangja. Nos, az valami "nemtelen" öröm: bizonyos, hogy férfihang, de valahogy mégsem. A technikája. Úgy rezegteti, hullámoztatja, vibrálja a sorvégeket, hogy az másnál ciki lenne, de itt telitalálat; könyörgöm, ne is próbálja senki utánozni. Ezzel együtt az új lemezt nem elsõre kaptam el, nagyon hozzászoktam a két korábbihoz. A See and Blind egy számomra ismeretlen zenészbrigád munkája, nincs vele semmi baj, csak az elõtérben szóló dubos alapok szikárak, a viszonylag ritkán színesítõ gitárok és elektronikus melódiák háttérben maradnak. A cél az énekhang hangsúlyozása lehetett, innen nézve minden megbocsátva. (Az új albummal egy idõben kijött a 70-es évek kezdetének archív felvételeit tartalmazó Mr. Bassie is, jól illusztrálva, hogy Horace Andy vezetõ szerepet játszott kölyökkorában a reggae alapjainak lerakásában, a skát és rock steadyt váltó periódusban.)

A Lee "Scratch" Perry

nevével fémjelzett lemezek nagy része valójában produceri munkásságának ékes darabjai. A reggae-életben a producerek ténykedése az átlagosnál is fontosabb, Lee Perryt pedig a végletekig ajnározzák. Az esetek nagy részében ez marketingfogásként üzemel, de tény, hogy legtöbbször megérdemelten. Ott volt a reggae, de legfõképpen a dub születésénél, és énekes-szólistaként is nagyot alkotott. A 70-es évekre esõ fénykorában - állandóan változó brigádjával - tetõ alá hozott naponta egy-két lemeznyi anyagot, úgyhogy még jó néhány évig el lesznek látva a kiadók munícióval. (Eddig megjelent lemezeinek a száma bõven száz felett jár!) Még a rajongóknak is be kell vallaniuk, hogy közepes lemezek is be-becsúsznak egy ekkora felhozatalba, de az Upsetter Shop Volume One nem ilyen. Ezek a Black Ark stúdió fénykorából származó felvételek hibátlan dubok, telve folytonos hangszínváltásokkal, hihetetlen vágásokkal (rejtély, hogyan csinálta állítólag négy sávra), vagyis a pszichedelikus dub valamennyi fortélyát tudják. Oké, olyan kiválóságokkal melózott, mint Sly Dunbar, Aston Barrett, a Congos trió, Junior Byles, Max Romeo és maga Lee Perry.

(Szintén zárójelben: a Heartbeatnél - mely elõszeretettel nyomja folyamatosan az õsi Studio One-os anyagokat - is meg kell még említenem afféle finomságokat, mint a roots zenét a 60-as évek nyugati rockjának énekmelódiáival ötvözõ Heptones és Gladiators és két ska gyöngyszemet, a Skatalitest és a Techniquest. Aztán beindult egy live sorozat is: kezdésnek U Roy, Pablo Moses és Yellowman szórakoztatja az otthon maradtakat.)

Rácz Mihály

publikálva
1999/16. (04. 22.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...