Könyv: Tetű a szénakazalban (Markus Wolf: Az arc nélküli ember)

publikálva
1999/15. (04. 15.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Markus Wolf: Az arc nélküli ember

Könyv

Ne olvasd el a fülszöveget! Vagy legalább ne azzal kezdd. Ezt az alapszabályt megszámlálhatatlan fülszöveg tanulmányozásából szûrtem le, hogy aztán legyen mit megszegnem. Megbánásomat csak a diadal íze enyhíti: megint igazam volt, az alapszabály helyes. Most elkövettem azt a kettõs hibát, hogy csak az elsõ mondatot futottam át a hátsó borítóról - "Egyszerre tíz országban tizenkét nyelven jelent meg az a szenzációs emlékirat, amelynek íróját a New York Times >>századunk legnagyobb kémfõnökének>a hidegháború legsikeresebb kémfõnökénekMarkus Wolfnak születése pillanatában eldõlt a sorsa. A németországi zsidó kommunista családból egyenes út vezetett a szovjet emigrációba, a sztálinista szocializációba. A megnyert háború után a fiatalembert hazarendeli a párt. 1949 a fordulat éve Wolf életében: megalakul az NDK, õt beválasztják a Német Szocialista Egységpárt Központi Bizottságába, és kinevezik moszkvai követtanácsosnak, de elõbb le kell mondania szovjet állampolgárságáról. Két évvel késõbb újra hazarendelik, hogy a Társadalomtudományi Kutató Intézet név alatt szervezõdõ politikai hírszerzõ szolgálat egyik vezetõje legyen. A keletnémet hírszerzés aranyévei addig tartottak, amíg fel nem húzták a falat. Odáig minden különösebb nehézség nélkül küldözgethették át ügynökeiket a szabad világba, és a számára csak nehezebben megszerezhetõ információkért cserébe a KGB a tenyerükbõl evett. De a falhúzás nem tûrt halasztást: ha csak egy évet várnak vele, vagy nem rajtaütésszerûen, a legnagyobb titokban fognak hozzá, akkor az NDK nevû vonzó államalakulatnak nem maradt volna lakossága. Ettõl fogva mintegy harminc éven át az NDK legitimációja két alappilléren nyugodott: a szovjet fegyveres jelenléten, és a fal adta a másikat.

Markus Wolf, aki amúgy is meditatív alkat, azon tûnõdik a könyv egy pontján, nem az õ igazságos ügyük mellett szól-e mindennél ékesebben az a tény, hogy a keletnémet titkosszolgálatnak sosem okozott nehézséget Nyugatra dobható ügynököket toborozni, míg a túloldal súlyos munkaerõhiánnyal küzdött, mert senki nem akart az NDK-ba menni kémnek. Erre a talányra viszonylag kevés idõt szántam, annál többet azokra a nyugati értelmiségiekre, atomtudósokra, újságírókra, mérnökökre, akik merõ jó szándékból kémkedtek a béketábor javára, hadd legyen nekik is atombombájuk, miegyebük, ami nélkül nem teljes az élet, nem érhetõ el az egyetemes emberi boldogság. A könyvben kipattintott politikai titkokat, a kommunista rezsimek szennyesét már jól ismerjük korábbról, 1953, ´56, ´68, ´81. A lengyelországi puccsról Wolf jó titkosszolgaként megereszt némi dezinformációt. Bármit mondjon Jaruzelski, Wolf szerint kizárt, hogy nem kért rá engedélyt Moszkvától. "...az 1968-as tapasztalatok figyelembevételével, az afgán polgárháború bonyodalmai után, tekintettel a Kínával kialakult változatlanul feszült helyzetre és az USA demonstratív erõfitogtatási politikájára, a Szovjetunió számára valójában szóba sem jöhetett egy lengyelországi fegyveres beavatkozás." Ez a hercig érvelés bárkit meggyõzhet az oroszok önmérsékletérõl, akinek a hazájába még nem vonult be minden józan számítás ellenére a Vörös Hadsereg.

Kémfõnökünk pályáján és könyvében kedves epizódot képvisel a Zanzibári Népköztársaság 1964-es kikiáltása. "...ez a mindössze két fûszerszigetbõl álló új köztársaság volt az elsõ nem szocialista ország, mely úgy döntött, hogy diplomáciailag elismeri a Német Demokratikus Köztársaságot...", és azonmód benyújtotta a számlát. A szokásos szocialista segítségnyújtás része volt egy belbiztonsági szolgálat kiépítése is, amely pompásan sikerült. "Támogatásunk egyik negatív következménye azonban csakhamar megmutatkozott, de akkor már nem tudtuk ezt korrigálni: Zanzibár állambiztonsági apparátusa az ország méreteihez képest aránytalanul nagy létszámúvá fejlõdött. Túlságosan jól akartuk végezni a munkánkat, és partnerünket olyan alaposan kiképeztük, ahogy az a mi rendszerünkben szokás volt." Az NDK a közismerten jól védett szocialista táboron belül is élen járt az egy fõre esõ államvédõk (rendõr, határõr, tégla stb.) számában. Ha meggondoljuk, milyen kicsike volt Zanzibár, milyen nagy az NDK hálája, és mire képes a német alaposság...

És hol vannak a határai. A fiatal hírszerzõ szolgálat egy ízben azt a tanácsot kapta nagy testvérétõl, hogy egy jó szervezet nem lehet meg saját bordély nélkül. Berendeztek hát egy csinos villát, az erkölcsrendészet szállította volna a nõket, de a náluk priusszal rendelkezõ prostituáltakról kiderült, hogy lestrapált bányarémek, úgyhogy a szolgálat egyik kulcsembere, régi illegális kommunista elvtárs, volt kénytelen kezébe venni az ügyet, megfelelõ lányokat és elkobzott pornófilmeket szerezni. Aztán eljött a nagy alkalom, 1954-ben külügyminiszteri találkozót rendeztek Berlinben, és az ügynökök kirajzottak a sajtóközpontba. Végre az utolsó napon sikerült lépre csalni egy nyugatnémet újságírót. A buli igazán remek volt, a vendégen kívül mindenki leittasodott, az aperitifbe kevert ajzószert a kuplerájos itta meg tévedésbõl, a keletnémet hírszerzés viszont ezúton tett szert egy kettõs ügynökre, akirõl csak húsz év múlva derült ki, hogy a nyugatnémeteknek dolgozott.

Az NDK történetének legsötétebb fejezete a másik Németországhoz való viszonya - a felszínen és a felszín alatt. Adenauer kancellársága alatt viszonylag tiszta volt a képlet, bár akkor is akadtak olyan nyugatnémet politikusok és üzletemberek, akik hasznosnak látták a belnémet kapcsolatok ápolását. Willy Brandt idején viszont átláthatatlanul zavarossá vált a helyzet. A "békekancellár", miközben az enyhülést szorgalmazta, szembeállította egymással az NDK-t és a Szovjetuniót. Brezsnyev gyanakvással fogadta a két német állam közeledését, Walter Ulbricht ellenben attól rettegett, hogy a ruszkik a háta mögött kiegyeznek a Nyugattal (és megkaszálják a nekik szánt segélyeket). Ezt használta fel az új fiú, Honecker Ulbricht megbuktatására. Willy Brandt bukásáért viszont jó részben a módfelett hatékony keletnémet hírszerzés a felelõs. Roppant büszkék voltak rá, hogy egyik szuperügynöküket sikerült bejuttatni a kancellár közvetlen környezetébe, és így olyan információkhoz jutottak hozzá, amelyeket az NDK-vezetõk formális és informális csatornákon át amúgy is megkaptak nyugatnémet politikus barátaiktól. Végül az ügynök lebukott, és magával rántotta Brandtot.

A gyanútlan olvasónak akkor fordul csak fel igazán a gyomra, amikor arról értesül, mibe került a keletnémet hírszerzésnek egy szavazat megvásárlása a Bundestagban, de az se semmi, hogy a szocdemek vagy a liberálisok helyett elõszeretettel nyomták be embereiket a jobboldalra. Van abban valami báj, hogy ezek a figurák, az NSZEP meggyõzõdéses tagjai, szélsõséges komcsifalóként vívták ki nyugatnémet választóik bizalmát.

Markus Wolf vastag könyvének mégoly tüzetes tanulmányozása sem ad választ arra a kérdésre, hogy mire is volt jó az NDK-nak ez a társszervezetek által nagyra értékelt, méregdrága és túlméretezett titkosszolgálat. Mitõl védték meg hát az államot, és mit nyertek neki? Antietatistaként hajlamos vagyok úgy látni, hogy ezek a túlbürokratizált, állam az államban szervezetek nagyrészt öncélúan mûködnek, és a fene nagy titkosság arra van, hogy elfedje, mennyi pénzt és energiát áldoznak saját fontosságuk igazolására és a maguk által okozott problémák megoldására. A titkosszolgálatok egymásra vannak utalva, létjogosultságukat az egymás elleni harc adja, amely sok esetben tökéletesen függetlenedik a fenntartó államok viszonyától. A bukott új-kelet-európai rendszereket túlélõ titkosszolgálatok mûködése pedig intõ példákkal szolgál arra is, milyen veszélyes lehet az államra maga az államvédelem.

A Zrínyi Kiadó sajnos nem becsülte meg kellõképp a szenzációsnak beharangozott mûvet. Szinte bizonyosra vehetõ, hogy a fordító és az olvasó között senki nem találkozott a szöveggel, ám Wolf úr száraz és nehézkes stílusát bajos volna Striker Judit fordításának számlájára írni. Lehet, hogy bennem van a hiba. Nem szeretem eléggé a titkosszolgákat, ezért nem tudtam lelkesedni ezért az - idézem - "remekül megírt, érett stiláris erényeket csillogtató, már-már regényszerûen pergõ, izgalmas mûért".

Bori Erzsébet

; fordította Striker Judit; Zrínyi Kiadó, 335 oldal, 1680 Ft

publikálva
1999/15. (04. 15.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...