„Az LGT-hez hasonlítottak minket, aminek nagyon örültem”

Úgy léptek a Kispál és a Quimby helyére, hogy kerülték, hogy kispálos vagy quimbys zenét játszanak. Nem tartják magukat az alternatív rockzene megmentőjének, de azt sajnálják, hogy a közmédia értékes helyett már csak értékesíthető zenét játszik. Az Elefánt énekesével, Szendrői Csabával és billentyűsével, Kovács Zoltánnal új és eddigi legjobb albumuk, az EL kapcsán beszélgettünk.

Magyar Narancs: Mindössze pár év alatt váltatok az egyik legnépszerűbb alternatív zenekarrá itthon. Milyen lépcsőfokokat kellett megmászni ehhez?

Szendrői Csaba: Az első és legfontosabb a Kodály Method volt, ahová Závada Peti ajánlott be. Az akkori barátnőm nagy Akkezdet Phiai-rajongó volt, és imponálni akartam neki, hogy ismerem a Závadát, ezért ráírtam Facebookon. Meglepetésemre válaszolt, és előbb a verseinket, majd dalokat is küldözgettünk egymásnak, és annyira megtetszett neki a Magányos című dalunk, hogy magától beajánlotta Rév Marcinak és Szimler Bálintnak. Előtte alig koncerteztünk, így viszont hirtelen bekerültünk egy népszerű filmbe, és a Merlin Színházban tartott bemutatón ezer ember előtt kellett játszanunk. Utána nem volt kérdés, hogy csinálni akarjuk a zenekart.

 

Fotó: Bankó Gábor

Kovács Zoltán: Eltelt azért pár év, mire megtöltöttük a 200 fős Gozsdu Manó Klubot. Aztán jött sorban az első telt házas A38-as koncert, az Akvárium, a Müpa, a Fishing on Orfű nagyszínpad – ezek mind fontos lépcsőfokok, amelyeket sok munkával és folyamatos koncertezéssel másztunk meg.

MN: Mi kell ahhoz, hogy egy alternatív rockzenekar kiugorjon a hazai mezőnyből?

Szendrői Csaba: Először is nem szabad alternatív rockzenekarként tekintenie magára. Mi úgy álltunk neki a dalszerzésnek, hogy ha valami túl kispálos, azon még dolgozunk. Az a célunk, hogy kategorizálhatatlan zenét játszszunk. Megtalálni azt a mezsgyét, ahol a zene önmagában érdekes, de a furcsasága nem akadályozza meg abban, hogy népszerű legyen.

Kovács Zoltán: Szeretnénk feszegetni a határokat. Az új lemez kapcsán valaki az LGT-hez hasonlított minket, aminek nagyon örültem, mert őket sem műfajok foglalkoztatták, hanem az a zenei gondolat, amit át akarnak adni.

Szendrői Csaba: Az alternatív címkét sosem fogjuk kinőni, mert nincs más, amit ránk aggathatnának. Nem leszünk soha popzenekar, de talán az a legőszintébb címke, mert a popzene az, ami valahogy kirágja magának a közönségét.

Kovács Zoltán: Hét éve a dobosunk kivételével mindenki kifutott volna a próbateremből a popzene szó hallatán, azóta viszont rájöttünk, hogy igenis meg kell találni azt a formát, ami népszerű, de mi is jól érezzük magunkat benne.

MN: Ez mostanra sikerült: az EL az eddigi legkiforrottabb, legpopulárisabb lemezetek.

Szendrői Csaba: Van, aki szerint ez a legkevésbé befogadható albumunk, de mi is úgy érezzük, hogy most sikerült a legjobban kiteljesíteni az elképzeléseinket. A fordulatot az előző lemez, a Minden hozta el, mert azon hangsúlyoztuk először szándékosan a mindenféleséget. Az új lemezen pedig ezt a filozófiát gondoltuk tovább.

Kovács Zoltán: Már az elején elvetettük, hogy verze-refrén-verze-refrén típusú dalokat írjunk. Mindannyian szeretjük a komolyzenét, és élvezzük, ha egy popzenei dalszerkezet kimozdul a helyéből, komplexebbé válik. Az előző lemezről ilyen dal a Faun, a Minden vagy a Madarak is. Egyszer a gitár, máskor a zongora viszi ugyanazt a témát, csak kicsit máshogy. Aztán bejön egy új dallam, de az is az előzőből származik, majd visszatér az eredeti dallam, és a végén egybevarázsoljuk az egészet. Most kaptam a zeneelmélet-tanáromtól egy könyvet az ellenpont művészetéről Bach zenéjében. Egy szót sem értettem a bevezetésből, de remélem, hogy segíteni fog továbbmenni ezen az úton, mert még sehol sem tartunk.

MN: Miért fontos nektek ennyire a sokféleség?

Kovács Zoltán: Ez jön belőlünk. Mind az öten az univerzum más-más sarkából érkeztünk a zenekarba, és mivel emberileg mindig is jól kijöttünk egymással, a zenét is gond nélkül össze tudjuk rakni ebből a sokféle ízlésből és hatásból.

Szendrői Csaba: A basszusgitárosunk, Horváth Bence Ede reggae-t játszott, a dobosunk, Németh Szabolcs évekig pop-rockot, de bármit eljátszik a hardcore-tól a trapig. A gitárosunk, Tóth András a grunge-ból bújt elő, közben játszott klasszikus latin- és cigányzenét is, Zolinak blues-, triphop- és zajzenekara is volt, én pedig mindent hallgattam, amit a többiek.

MN: Azt hogyan éltétek meg, amikor az első két lemez után kikiáltottak titeket a magyar alterzene megmentőjének?

Kovács Zoltán: Ez elitista megfogalmazás. Azok mondják, akik legalább az ELTE-t elvégezték. Mindenesetre, ha megmentettünk valamit, annak örülünk, de sokkal többet jelentett az, amikor a pécsi koncertünk után Gergő, a klub vezetője külön kiemelte, hogy mennyire intelligens a mi közönségünk. Tudjuk, hogy a zenénk és a szövegeink a gondolkodó réteghez szólnak, de ez fontos visszaigazolás.

MN: Tényleg megmentésre szorul az alternatív zene?

Kovács Zoltán: Nem a zenét, hanem az olyan klubokat és a próbatermeket kellene megmenteni, mint a vágóhídi R33, amit nemrég bontottak le. A zenekarok jók, csak lehetőséget kell nekik adni. Több pénzt kellene kultúrára költeni. És jól.

Szendrői Csaba: Az is jó lenne, ha az állami szférában nem üzletként gondolnának a zenére. Megszűnt a közmédiának az a része, ami az értékes, és nem az értékesíthető zenéknek adott teret. Nekünk hatalmas érvágás, hogy a Petőfi rádió már nem olyan, mint hat-hét éve, amikor felkarolta az igényes könnyűzenét. A zenekarok helyébe a produkciók léptek, amiket azért gyártanak, hogy betöltsék a funkciójukat a rádióban. Vannak persze rádiók, amelyek a tehetségek felmutatásával foglalkoznak, de jelenleg ott tartunk, hogy minket nem játszik államilag finanszírozott média. Ezt nehéz volt elengedni, de ma már úgy vagyok vele, hogy zavarna, ha játszana a Petőfi. Azt érezném, valami gond van a zenénkkel, ha ebbe a közegbe bekerültünk.

Kovács Zoltán: Kellett pár év, mire tudomásul vettük, hogy nem játszik a rádió, és más stratégiát választottunk. Nem volt más opció, mint félévente bejárni az egész országot, és akkor mindig 30–40-nel több ember jön el a következő koncertünkre.

Szendrői Csaba: Ez kétszer-háromszor annyi munka. Az emberek sok helyen leszoktak arról, hogy eljárjanak koncertre, nehéz őket kimozdítani otthonról. Nem is hittük el, hogy meglesz a folyamatos koncertezés eredménye, de hirtelen beért hatévnyi munka. Az idén már telt házak előtt játszottunk vidéken is. Addig viszont furcsa libikókában éltünk, Pesten ezren, vidéken meg százan voltak ránk kíváncsiak.

Kovács Zoltán: Mindig is tudtuk, hogy Budapesten jól működik a zenekar, de muszáj volt végigjárni a vidéket, és megismertetni magunkat ott az emberekkel.

MN: Egészen úgy beszéltek, mint egy ellenzéki politikus. Eddig nem nagyon foglalkoztatok közélettel, az új dalokba mégis beszűrődött itt-ott a kiábrándultságotok. Miért?

Szendrői Csaba: Miért ne? Ez is hozzánk tartozik. Utalás szinten korábban is foglalkoztunk vele, csak nem mindenki értette. A Tizenhat című számunk például erről szól. Mindenki szakítós számnak hiszi, pedig az a felháborodás szülte, amit a hazai politika miatt éreztem. Nem akartam túl direkten megfogalmazni, mert mi nem a Rózsaszín Pitbull vagy az Üvöltő Biciklinyergek vagyunk, és nem is venném ki az emberek agyából a slusszkulcsot azzal, hogy nekiállok magyarázni a szövegemet. Ez pártsemleges fikázása a rendszernek.

Kovács Zoltán: A mi szövegeinkben inkább morális problémák jelennek meg, nem pártpolitika. Arról szólnak, hogy szarul érezzük magunkat bizonyos helyzetekben.

Szendrői Csaba: Ha az ember magába néz, és tájékozódik, nyilvánvalóvá válik, hogy nem jó irányba haladnak a dolgok. Idegesít, hogy egyre inkább a közöny lesz úrrá az embere­ken, és normálissá válik, hogy ezeknek mindent szabad. Néha ki kell mondani, hogy ez nem így van, és amihez hozzászoktunk, az bizony szar.

Kovács Zoltán: Túlzásba vinni azért sem kell, mert mindenki tudja, mi a helyzet. Annak van ideje, hogy ne csak dumáljunk, hanem csináljunk is valamit.