Öt éve jelent meg utoljára lemez britpopzenekartól - azóta többen is feloszlottak, míg mások összeálltak, de nagylemezt egyelőre egyik sem mert bevállalni. Az egyetlen kivétel a Suede, melynek tagjaira már ráfért a siker, hiszen a 2003-as feloszlást követő időszak egyikük számára sem volt éppen fáklyásmenet. Simon Gilbert dobos lényegében emigrált Thaiföldre, Matt Osman basszista fuvarozóként helyezkedett el, Richard Oakes gitáros csinált egy senkit sem érdeklő, Artmagic nevű együttest, Neil Codling billentyűs pedig Natalie Imbruglia mellett vállalt munkát. Ahogy az várható volt, Brett Anderson frontember maradt meg leginkább a reflektorfényben: előbb egy rövid életű zenekart alapított a Suede első gitárosával, Bernard Butlerrel The Tears néven, utána viszont eléggé sótlan szólóalbumok készítésébe fogott. Nyilván érezte, hogy muszáj tennie valamit, úgyhogy szép lassan összetrombitálta a Suede utolsó felállását, mely először egy sikeres turnét bonyolított le, most pedig már van új albuma is.
Már a lemezcím és a borítón egymással birkózó páros is bizonyítja, hogy Andersont továbbra is a párkapcsolatok útvesztői foglalkoztatják, és mind az érzelmi, mind a szexuális oldal intenzíven izgatja. Androgün hangja semmit nem változott (továbbra is megkapjuk a védjegyévé vált, elcsuklós sikításokat), és szerencsére a zenészek is jó formát mutatnak. Azért a Barriers nyitánynak egy kicsit gyenge, főleg ami a dal vége felé hallható, a Suede-től szokatlan U2-szerű kórust illeti. A Snowblinddal viszont minden a helyére kerül - ez talán a lemez legjobb száma, igazi Coming Up flash, az meg úgyis minden rajongónak kellemes referenciapont. Nem is csoda, hogy Anderson is ahhoz a lemezhez, valamint a nagy drámai műhöz, a néha szinte progrockba torkolló Dog Man Starhoz hasonlított több új dalt. Igaza is van: a második Suede-album mindenképpen ott van a lassan induló, de aztán monumentális hömpölygésbe torkolló Alwaysben, és a The Power gitártémáját majdnem visszahozó For The Strangersben.
Majd' mindegyik dal görcsmentes és izgalmas, és most már talán Anderson is megérti, hogy neki a Suede-re van szüksége ahhoz, hogy jó dalokat írjon. Persze azért nem hibátlan comeback a Bloodsports, hiszen egyrészt nem jönne rosszul egy Can't Get Enough típusú rockos sláger, másrészt kicsit azért sok ballada sorakozik egymás mellett a lemez második felében; ettől függetlenül a nagy mentor, David Bowie-é mellett a Suede-é az idei év legkellemesebb visszatérése.
Warner/Neon Music, 2013
