Annak a különleges érzékenységnek, amely beragyogta Szabó Gábor életművét, megvolt az árnyoldala is. Ismerünk zenészeket, akik képesek voltak megszabadulni a heroin rabságától, de Szabó Gábornak ez nem sikerült. 1978-ban, amikor Amerikából hazalátogatva fellépett a Hilton Szállóban, válása és elvonókúrái közepette még kapaszkodót jelenthetett számára egy új szerelem, de jelentősebb produkciókra akkoriban nem futotta az erejéből. Aktuális lemezeinek (Nightflight, 1976; Faces, 1977; Belsta River, 1978) a színvonala jócskán elmaradt a korábbiaktól, és vesztünkre, főleg ezekből játszott a Hiltonban. Különösebb invenció nélküli szórakoztató zenét, fékezett habzású jazz-funkkal, vagy a giccs határán lavírozó szentimentalizmussal. Régi dicsőségét csupán egyetlen darabja, a Stormy idézte fel, mely e lemezen valamiért a Django Part 2 címet kapta. Alkalmi zenésztársainak (Babos Gyula, Dandó Péter, Lerch István, Másik János, Solti János, Kőszegi Imre, Dés László, Bontovics Kati) sem sikerült lelket önteniük a produkcióba, így aztán míg Szabó Gábor 1974-es tévéfelvételéből egy minden porcikájában élvezetes, ebből a ’78-asból csak a fanatikusabb rajongóinak ajánlott korong kerekedett ki. Akik nem ismerik Szabó remekeit, azok persze ezúttal is rácsodálkozhatnak játékmódjának sajátos hangoltságára, gyöngédségére, kivált a The Last Song című számban. De attól tartok, hogy aki tartósabb érintésre vágyik, annak mélyebbre kell ásnia az életművében.
Moiras Records, 2018
