Magyar Narancs: Lesz egy nagy koncertetek januárban a Budapest Arénában. Léptél már fel ekkora színpadon?
Ganxsta Zolee: A színpadot nem tudom, de ekkora közönség előtt már igen, sőt, nagyobb előtt is. A Szigeten olyan 30 ezer ember volt előttünk a Nagyszínpadon, a Zöld Pardon búcsúztatóján a Rakparton is tízezrek álltak. A tömeg nem fog meglepni, de ekkora horderejű bulim még nem volt. És olyan sem volt még, hogy minden jelentős ember, aki tagja volt ennek a formációnak, egy színpadon áll. Ez egyszeri lesz.
MN: Hozzátok a kötelezőt?
GZ: Itt a próbák nem azért vannak, hogy megtanuljuk a dalokat, hanem mert percről percre ki lesz számítva minden. Ez amúgy nekem nem is feltétlenül kényelmes, mert én a rapperek jazz-zenésze vagyok. Ez nem azt jelenti, hogy baromi jól zenélek, hanem azt, hogy állandóan improvizálok. Nehéz ilyen keretek közé szorulni, de valamennyire kénytelen leszek.
MN: A fellépésed után színészkedni fogsz, ott is vannak keretek.
GZ: A színészi munkáimban olyan szabad kezet adnak a rendezőim, hogy a legnagyobb ripacskodós hülyeségeim is beleférnek. Belevihetek improvizációt is, szóval egyáltalán nem vagyok keretek közé szorítva.
MN: Szerinted miért van, hogy most évtizedekig tartó szünet után mindenki elkezdett arénakoncerteket csinálni?
GZ: Én szkeptikus voltam, mert mi már nagyon rétegzenekar vagyunk. Olyan távol állunk a poptól, mint édesanyám a rögbitől. Ez a periférián van, én magam azért lehetek a mainstreamben, mert egy csomó tévéműsorban látnak. De mindenhol önazonos voltam, nem adtam el a lelkemet, és vén fejjel már hova? Szerintem öreg punkok vagyunk, akik véletlenül ismertek lettek.
MN: Azért régen voltak dalaitok, amiket nagyon könnyű volt elkapni a még létező zenetévékben.
GZ: Utána kezdtek felfedezni, mert azt gondolták, vicces csávó vagyok, és elhívtak műsorokba. Eredetileg megszólalni sem akartam, amikor doboltam a Sex Actionben, az interjúk alatt csak leghátul ültem és vakaróztam. Egy szót se szóltam bele, csak azt figyeltem, jól nézek-e ki ott hátul.
MN: Akkor nem adtad el a produkciót és magadat?
GZ: Ez olyan, mintha azt mondanánk, haragszunk édesanyádra, amiért hosszú szakállat növesztett. Nem is értem, nem láttam soha, hogy szakállat növesztett volna. Ezt a produkciót nem adtam el soha senkinek, ha eladom, akkor biztos nem itt tartanék anyagilag, ne idegesítsetek már fel!
MN: Azt akarod mondani, hogy amikor eladtatok egy csomó lemezt, akkor abból nem jött össze egy stabil egzisztencia?
GZ: Én egzisztenciában mindig nagyon rossz voltam. Olyan vagyok, mint Lemmy volt, akinek 60 éves kora után szóltak, hogy átveri a menedzsere. Nem törődtem semmivel. Ameddig Majka meg mindenki milliárdos lett mellettünk, én ugyanolyan csóró fasz maradtam, mint voltam. Elherdáltam a pénzt. Olyan lettem, mint George Best, a focista. Amikor megkérdezték, mi lett a nagy vagyonnal, azt mondta, „rengeteg pénzt költöttem piára, nőkre és gyors autókra, a többit egyszerűen csak elherdáltam.”
MN: Ezek szerint át is vertek?
GZ: Szerintem sokszor át lettünk verve, oda se figyeltünk. Bőven elég volt az, hogy vannak csajok, van ingyen pia és bulizás, nem kell otthon ülni, kajára van pénzünk. Nem néztünk utána, eszünkbe se jutott, hogy ennél sokkal többet kéne keresnünk.
MN: Annak idején gyakran volt vita tárgya, komolyan kell-e venni a Ganxsta Zolee és a Kartel szövegeit vagy nem. Tisztáznád ezt?
GZ: Ma sem vagyunk paródiazenekar, sem a retró sztárjai, fiatal zenekarokkal játszunk együtt. Ez azért lehet így, mert komolyan vettük, amit csinálunk. Azért volt benne humor is. A gengszterfilmekből is azokat szeretem, ha a nagyon sok erőszak mellett humor is van. Anélkül minden száraz. A Kartelben is van humor, de nem komolytalan. Aki azt hitte, hogy az egész csak egy vicc, az nagyon nagyot tévedett. Jóban voltunk és vagyunk az összes nehézfiúval, akik valóban ebben a világban élnek, és ez az 1990-es években erősebben jelen volt. Mondták nekünk, hogy „hülyegyerekek, ez nem Amerika”, közben itt volt az Aranykéz utcai robbantás, gyilkosságok. Pont Dunaszerdahelyre mentünk volna, amikor kaptunk egy fülest, hogy oda ne nagyon menjünk. Akkor volt ott a híres leszámolás. Nem vicc ez, teljesen komoly.
MN: Fel tudod idézni, hogyan született meg például a Stricik és kurvák szövege?
GZ: Lejegyzeteltem azt, ami koncert után az öltözőben történt. Hallgattunk akkoriban egy csomó strici rapet: Too Short például csak ezt a vonalat lökte. Egy csomó szövegét átfordítottam, hozzátettük a saját élményeket és kész volt a szöveg. A rapben nyilván van túlzás, ahogy egy fantasztikus filmben sem hipervalóságos minden, de a Bud Spencer-filmekkel szemben a valóságban nincsenek a bunyóban csattanások, és maga a bunyó sem olyan jópofa dolog, csak ömlik a vér és kurva ijesztő.
MN: Tehát nagyon erősen inspirálódtatok az amerikai hiphopból, kivéve annak egy részéből: soha semmilyen politikai ügy nem került elő. Miért?
GZ: Érdekes, hogy a punkot is úgy imádtam, hogy én nem érzem a politikát. A jelenlegi szerelmem néha mond neveket, hogy ki mit csinált, és csak nézek, hogy kicsoda ez. Néha kérdezem, hogy focizott-e valaki, rögbizett, hokizott vagy zenekarban játszik? Engem ugyanis csak ezek érdekelnek, a rocksztárok és a sportolók. Nem is érdekel a téma.
MN: Ehhez képest klipen mutatod, ahogy az 1990-es években sarló-kalapácsot varratsz magadra.
GZ: A legutóbbi tetoválásom is egy sarló-kalapács! Imádom! De van egy birodalmi sasom is, azt sem szeretik. Közben egyáltalán nem vagyok se náci, se kommunista, se rasszista, csak egyszerűen imádom bosszantani az embereket.
MN: Képes vagy csak ezért ilyen dolgokat magadra tetováltatni?
GZ: Pontosan. Láttam, hogy ilyen sarló-kalapácsa van egy orosz maffiózónak, ezért én is akartam olyat!
MN: És sikerült felbosszantani az embereket?
GZ: Nem. Én vagyok az a szerencsés, akit nem hurcolnak meg akkor sem, amikor a lemezeimen kimondom, hogy nigger. A fekete haverjaim röhögnek, és azt kérdezik, „mi van te fehér ültetvényes hülye fasz”, én pedig visszamondhatom nekik, hogy „te gyapotszedő hülye nigger”. Utána megpusziljuk egymást. De ha bármelyiküket bántanák a szkinhedek, az első lennék, aki a segítségükre sietne. Ez a nem mindegy: nem az számít, mit lehet mondani, hanem az, mit lehet cselekedni. Ezek döntik el, hogy ki milyen ember. Különben zöldkártyám van hülyéskedésre!
MN: És ezek szerint meg is teheted, hogy kikerülöd a politikát. Ezt a magyar zeneiparban meddig lehet? Elfogadnál állami támogatást?
GZ: Én úgy látom, hogy ha valaki meg akarja tenni, hogy kikerülje zenészként a politikát, akkor megteheti. Én nem állnék oda semmilyen mozgalom mögé zenészként, de pénzt elfogadok, ha nem kell érte semmit csinálni, hiszen pofátlan vagyok.
