Interjú

„Nem a magyar Bob Dylan”

Micsoda Dániel (Zanzinger) énekes-dalszerző

  • Soós Tamás
  • 2015.08.16 15:07

Zene

Pécsen kezdte utcazenéléssel – gitárral és egy Amerikából importált énekhanggal. Tavaly tavasszal első, idén ősszel a második lemezét hozza ki, immár kiforrottabb, személyes és közérzeti témákat pedzegető dalokkal. Az elmúlt évben bejátszotta magát a budapesti klubokba, de adott már koncertet a saját lakásán és a Múzeumok éjszakáján is, augusztusban pedig a Szigeten lép majd fel.

Magyar Narancs: Miért kezd el ma valaki Magyarországon huszonévesen folkzenét játszani?

Micsoda Dániel: Ez a fajta zene abban segít, hogy az ember feldolgozzon bizonyos dolgokat az életében, és nem arról szól, hogy érvényesüljön vele. Huszonévesen jobb esetben azért kezd el zenélni valaki, hogy közelebb kerüljön magához. Az elmúlt három-négy év nekem egy önmegismerési folyamat volt, és most jutottam el oda, hogy ennél talán már többről van szó.

MN: A műfajjal együtt jár, hogy ha nem is közéleti, de közérzeti témákat feszegetsz a dalaidban?

MD: Szerintem kétféle attitűddel lehet nekiállni dalokat írni. Az egyik, amikor az ember szórakoztatni akarja magát, a másik, amikor valamennyire gyötörni. Az egyik helyzetben próbál minél többet kamuzni, a másikban pedig próbál egyáltalán nem kamuzni. A jó popzene valahol félúton van a kettő között. A folk viszont értelemszerűen abba a kategóriába tartozik, amikor inkább gyötröd magad, mint szórakoztatsz.

MN: Az új lemezeden lesz egy politikusabb vonal is.

MD: Az album tematikája úgy néz ki, hogy egy családi körből indulunk el, majd egy politikai vonalon keresztül jutunk vissza a magánszférába. De nincs benne direkt politikai téma. Ha gonosz akarnék lenni magammal, a The Country & The Cuntra azt mondanám, hogy az a magyar Bob Dylan-szám. Ez egy túlsúlyos kislány felnövéstörténete, akinek úgy múlik el az élete, hogy nem tud a vágyairól, a frusztrációiról vagy a szexualitásáról érdemben beszélni. A szám úgy végződik, hogy ez valóban jó hely tízmillió rabszolgának, mert valójában nagyon jól érezzük magunkat, és ünnepeljük azt a pár embert, aki sosem fog válaszolni arra a kérdésre, hogy tényleg csak azért élünk-e itt, hogy meghaljunk. Ez végül is didaxis, de egy erős, polbeates didaxis.

MN: Hiányzik neked a hazai könnyűzenéből, hogy arról szóljon, mi van itt és most?

MD: Az az érzésem, hogy sok párhuzamos univerzum létezik a magyar könnyűzenében, és ezek nem akarnak tudomást venni egymásról. Ez valahol természetes, a gond csak az, hogy bizonyos univerzumok sokkal kiterjedtebbek a többinél, például a hurráoptimista hiphopé vagy a mulatós zenéé jóval nagyobb, mint a kulturális értéket is közvetítő könnyű­zenéé. Érthető ezeknek a zenéknek a hatásmechanizmusa, a „ne törődj semmivel, csak érezd jól magad!” üzenete, amit minden fehér inges üzletember magáénak tud érezni péntek esténként. De azt vettem észre, hogy ugyanazok az emberek, akik minden pénteken mulatósra buliznak, félévente egyszer be tudnak ülni a koncertemre és egy kicsit szarul érezni magukat.

MN: Az első lemezedre még azt mondtad, hogy elhelyezhető egyfajta popzenei esztétikában, a második viszont már nem. Miért fontos neked, hogy kilépj a popzenei keretekből, ha a mai helyzetekről, érzésekről szóló zenének az a lényege, hogy minél több emberhez eljusson?

MD: A popzene nem érdekel zeneileg, ahogy a folk- és bluessémák is egyre kevésbé. Magyarországon eleve furán gondolkodnak a popzenéről ahhoz képest, hogy Nyugat-Európában vagy Amerikában mit értenek alatta. Kaliforniában olyan tört ütemes, elmebeteg leállásokkal teli hiphopszámok lesznek slágerek, amiket Magyarországon senki nem merne bevállalni. Szerintem itthon is agytekervényekre hatóbb formákra lenne szükség, és nem popzeneire. Ideális esetben a popzene célja nem a popzene, hanem a valamilyen irányú előrehaladás. Ha megcsináltam ezt a lemezt, szeretnék majd kísérletezni más műfajokkal és hangszerekkel is. Upor Andrással rég­óta tervezzük, hogy csinálunk egy zajzenelemezt. Lou Reednek van egy nagyon jó dupla lemeze, a Metal Machine Music, amin kizárólag gitárerősítő-zajok vannak. Én eddig azért nem mennék el, mert a szövegcentrikus, történetmesélő személyességet szeretném megtartani a zenémben.

MN: Upor Andrással és egy másik énekes-dalszerzővel, Duke Bluebearddel egyelőre egy kiadót hoztatok létre, a Lone Waltz Recordst.

MD: A kiadóval az a célunk, hogy amikor felbukkanunk, én ne a magyar Bob Dylan, Upor ne a magyar Jack White, Duke Bluebeard pedig ne a magyar Damien Rice legyen, hanem itthon is létrejöjjön egy szövet és egy tradíció, amire lehet hivatkozni. Emellett szeretnénk egymás közönségével is megismertetni olyan dolgokat, amik szerintünk összetartoznak. Nagyon sok ígéretes zenész és produkció fullad bele a soundcloudos, do-it-yourself gettóba, hosszú távon erre is szeretnénk alternatívát kínálni. Ha valaki küld nekünk zenét, azt végighallgatjuk, és alapos, konstruktív véleményt mondunk róla.

MN: Hogyan lehet finanszírozni egy ilyen független kiadót?

MD: Mindhárman pályáztunk az NKA-nál a lemezeink kiadására, majd meglátjuk, hogy kapunk-e támogatást. Jön bevétel a koncertekből és a label nightból is, de ezek egyelőre nem fedezik a költségeket, úgyhogy mindenki a civil munkájából nyúl a zsebébe azért, hogy történjenek előrelépések. Reméljük, hogy ez egy év múlva már nem így lesz.

Neked ajánljuk