Zene

Ha a retrospektív kiállítás kifejezést halljuk, nagy terekre, kronologikus áttekintésre, vaskos katalógusra gondolunk. Ha megtudjuk, hogy több évtizede egy adott művészeti ágban tevékenykedő, számos díjjal elismert alkotóról van szó, várakozásunk fokozódik.

A fiú szeretne felnőni az apához, de az apa zord szavak mögé rejti érzéseit, és ez a fiú mérgét csak hevíti. Az apa sosem volt ott, amikor a fiának szüksége volt rá, mert hivatása a polgári otthonok melegétől távolra vetette, pedig egy elismerő szó, egy atyai vállveregetés oly sok mindenre gyógyír lett volna.

londoni kamaraestjét rögzíti a kiadvány, amely nem könnyen beszerezhető nálunk, de minden térdig járást megérdemel. A Wigmore Hallban 2009.

Aprólékosan kimunkált, szórakoztató munka kisebb-nagyobb hibákkal - röviden így értékelhetnénk a hazájában népszerű svéd írónő krimijét. A két szálon futó (és természetesen egymást keresztező, majd egybefonódó) történet gyengébbik vonala a sorozatgyilkos fiatalember sztorija, mindenekelőtt a némileg hatásvadász - és ami bosszantóbb: az előre látható - végkifejlet miatt.

A britpoppal is hogy jártunk! Sokáig a kutya se jött hozzánk, aztán meg láthattuk a Stone Rosest John Squire nélkül, a Suede-et Bernard Butler és az Oasist Noel Gallagher nélkül. A kamut kaptuk britpopból is, az igazi ászok nélküli fapados verziót.

Derült égből villámcsapásként érkezett meg a legújabb Radiohead, hiszen csupán egy héttel az internetes debütje előtt vehette hírét a világ - s miután pimasz módon még korábban is tették közzé az ígértnél, valóságos hisztéria alakult ki körötte. Az efféle hetyke játszadozás a zenepiaccal lassan hagyománnyá nemesül az oxfordi bandánál, hiszen a legutóbbi korong, az In Rainbows is hasonlóképp hirtelenjében tűnt elő, ráadásul - amolyan forradalmi gesztusként - annyit kellett fizetni érte, amennyit akartunk.

Ebben a filmben, s egyben főszereplője, rendezője, forgatókönyvírója és vágója életében minden fordítva történik: Vanja előbb lezsíroz egy koncertet, majd elkezdi összeszedni a zenészeket, akikkel majd játszani fog, végül nekilát dobórákat venni. Mivelhogy dobolni (vagy bármi egyéb hangszeren játszani) pont nem tud, ütő sem volt még soha a kezében, ám e kínos tény egy percig sem szegi kedvét. S hogy rátegyen még egy lapáttal,

Marianne Sägebrecht hullamosója Percy Adlon 1985-ös Cukorbébi című filmjéből találkozik a pomázi Fekete Angyallal (2003). Mi sem természetesebb, szerelemre lobbannak, s hamarosan megszületik a Szent András Kórház krónikus belosztályának (miszerint elfekvő) ápolónője, Piroska - legalábbis a külsőségeiben. Kocsis Ágnes második filmje (az első a Friss levegő volt 2006-ban) azonban belső mezőkön játszódik elsősorban, ám kétségkívül nagy súlyt fektet külső megjelenésére.

John Currannek megadatott, hogy a hobbija váljon a főfoglalkozásává. Az ír könyvtáros Agatha Christie régi rajongójaként olvasói klubot vezetett, szerkesztője volt az írónőnek szentelt hírlevélnek, majd tanácsadónak kérték fel a devoni ház emlékmúzeummá alakításához. Miután elnyerte az örökösök bizalmát, hozzáférhetett a "titkos jegyzetfüzeteknek" nevezett több mint 70 irkához, amelyekben Christie pályája évtizedei során papírra vetette az ötleteit, terveit, megoldási variánsait - és még sok minden mást az olvasmány-, vendég- és ajándéklistától a receptig.

Legutóbbi könyvlistánkon "áttört" a fiatal magyar líra. Ez is indokolja, hogy némelyik költőt, aki mostanában jelentkezett kötettel, kicsit közelebbről is szemügyre vegyük.

"Miért mennek Indiába?" - kérdi Polanski Keserű mézében az indiai férfi a vele utazó brit házaspárt, majd így folytatja: "India csupa légy, bűz és koldus, ráadásul a világ legzajosabb helye." Azok persze a lélek derűjét emlegetik, maguk is érezve a közhely súlyát és az érvelés gyöngeségét. Ennek ellentmondva a saját kultúrájával szemben kritikus indiai mégiscsak az intuíció, a bölcsesség és a koherencia megtestesülése a filmben, akinek derűje és kiegyensúlyozottsága finoman szólva szemben áll az európaiak erkölcsi bizonytalanságával és félelmével. A legváratlanabb pillanatokban - de jellemzően olyankor, amikor a testi vágy fölborítani készül a lelki egyensúlyt - fölbukkanó turbános hindu a magasabb rendű bölcsesség tükrét tartja a züllött és démonokkal küzdő európai civilizáció elé. A közhely győzött tehát, meg az elveszett egység utáni vágy, amelyet az európai ember a saját kultúrájában nem találhat meg többé.

Bizony, hosszú idő telt el azóta, hogy a kis Rajko Müller karácsonyra kapott játékorgonáján először kezdett pötyögve elektropopszámokat fabrikálni. A már másfél évtizede Isolée néven alkotó frankfurti zeneszobrász annyit nyilvánvalóan megőrzött e korai időkből, hogy a legbanálisabbnak tűnő hangok, a legfurább puttyogások is meglelhetik a helyüket - ha értő ember rakja belőlük össze a számot.

A temetkezési vállalkozó ajtaján egy cetli (akasztásra mentem), a rendőrbírói iroda nyitva, de a bent lévők épp verekszenek, a bírósági épület előtt buli: hármas akasztásra vár a tömeg. Alighanem a Vadnyugaton járunk, azért ilyen ismerős minden.

Szeretet, halál, önfeláldozás, abortusz, karrier, öszszetartás, búcsú, önérdek - ez így mind és még jó pár téma van Pernille Fischer Christensen második filmjében, s egyben az egyetlen, mindezt (elméletben) széthasadás nélkül kibíró öntőformába belepréselve. A kisgömböcként funkcionáló forma pedig nem más, mint a család - esetünkben egy jelentős péki hagyományokat ápoló, magának a királyi udvarnak szállító família, amely komoly gondokkal küzd, a patriarcha ugyanis épp halni készül, s nincs, aki átvegye a helyét.