A britpoppal is hogy jártunk! Sokáig a kutya se jött hozzánk, aztán meg láthattuk a Stone Rosest John Squire nélkül, a Suede-et Bernard Butler és az Oasist Noel Gallagher nélkül. A kamut kaptuk britpopból is, az igazi ászok nélküli fapados verziót. Pedig nem is akkora szentségtörés az Oasis az öreg Gallagher nélkül, most derül csak fény erre is, annyi év után. A legutóbbi sértõdött kivonulás véglegesnek bizonyult, Noel mester dobbantott, a dacos többiek pedig Beady Eye néven folytatják, mintha mi sem történt volna. Bemutatkozó lemezük gyakorlatilag egy újabb Oasis-album. Liam a két ütõs, eddig jobbára mellõzött dalszerzõ-gitárossal a hóna alatt ösz-szehozott egy vidám, tavaszi hangulatú retrocklemezt. A késõi Oasis-számok komor döngölését kamaszos pszichedéliára cserélte. A bazi napszemüveg mögül naivan csodálkozik a világra, minden szöveg csupa dream és real és forever. Móricka beszipkázott, és filozofikus hangulatba került. A súlyos önértékelési zavar meg a túl sok szabadidõ hatása. És láss csodát, mûködik! Nagyjából minden második szám használható, amivel tartják a Noel-féle normát. Liam lennonos nyivákolását dögös Kinks- és Small Faces-riffek kísérik, itt-ott beköszön egy szitár vagy egy szájharmonika, az õrült zongorista pedig a háttérben veszett bugit kalapál. Eljátszadoznak egy-egy hatvanas évekbeli örökzölddel, aztán vigyorogva kérdezik, felismered-e? A The Roller egy az egyben az Instant Karma, a Beatles and Stones viszont huncut módon a Who My Generationjét nyúlja. És hogy Noelnek is legyen min szórakoznia, a Kasabian máris elhívta õket elõzenekarnak.
Beady Eye, 2011
***
