"Miért mennek Indiába?" - kérdi Polanski Keserű mézében az indiai férfi a vele utazó brit házaspárt, majd így folytatja: "India csupa légy, bűz és koldus, ráadásul a világ legzajosabb helye." Azok persze a lélek derűjét emlegetik, maguk is érezve a közhely súlyát és az érvelés gyöngeségét. Ennek ellentmondva a saját kultúrájával szemben kritikus indiai mégiscsak az intuíció, a bölcsesség és a koherencia megtestesülése a filmben, akinek derűje és kiegyensúlyozottsága finoman szólva szemben áll az európaiak erkölcsi bizonytalanságával és félelmével. A legváratlanabb pillanatokban - de jellemzően olyankor, amikor a testi vágy fölborítani készül a lelki egyensúlyt - fölbukkanó turbános hindu a magasabb rendű bölcsesség tükrét tartja a züllött és démonokkal küzdő európai civilizáció elé. A közhely győzött tehát, meg az elveszett egység utáni vágy, amelyet az európai ember a saját kultúrájában nem találhat meg többé.
Swierkiewicz Róbert a keleti kultúrák iránti vonzalomból 1993-ban ment először Indiába, majd 2004-ben az indiai nagykövetség fölajánlott számára egy ösztöndíjat; így mindent egybevéve egy év ott-tartózkodás van a háta mögött. Amikor kérdezik, olyan művészpéldákat emleget, Van Goghot és Gauguint, amelyek nyilvánvalóvá teszik, hogy az ő "kivonulása" még mindig a huszadik századi emberé, a belső visszavonulás anticivilizatorikus igényével és a fizikai eltávolodás megélésével. Ebből a szempontból teljesen mindegy, hogy a Gangesz közelében vagy Csobáncon, a hegytetőn él az ember, és arról ábrándozik, hogy a szanszkrit szövegekkel teleírt hőlégballonján ellebeg egészen Indiáig.
A Petőfi Irodalmi Múzeumban Swierkiewicz 157 képét és négy könyvmunkáját állították ki az említett tízéves periódusból. A PIM kiállításain gyakran nehéz eldönteni, hogy a kép van-e a szövegért vagy fordítva, mert a múzeum profiljából adódóan a képek gyakran kerülnek illusztratív szerepbe. A falakon mindenhol rengeteg az értelmező vagy irodalmi folyó szöveg, és mire elbukdácsolunk a keresett termekig, már nem is vesszük zokon, hogy a "mezei" képzőművészeti múzeumok rendezéséhez képest fordított a metódus, és még Gulácsy szegfűs bolondja is bélyegnek tűnik a betűtengerben. A teremőrök szerint egyébként ez volt az a festmény, amelyhez Swierkiewicz Róbert mindennap elzarándokolt, amíg tartott a rendezés.
Az ő kiállításán aztán végképp értelmetlen volna szöveg és kép hierarchikus viszonyáról beszélni. A legtöbb mű úgy néz ki, hogy a fölöslegessé vált, így ajándékba kapott erdélyi merített papíron fut néhány sor az upanisádokból vagy Buddha szent szövegeiből, áthúzva, mintha sorkihúzóval volnának kiemelve. A jobb fölső sarokban pedig természeti beavatkozástól nem mentes, festett felületek vannak beillesztve. Ha nagyon meg kellene határozni, leginkább expresszionista kötődést emlegetnénk, de valójában arról van szó, hogy a művész a szöveg és a kép közötti spirituális összhangot igyekszik megteremteni a legkevesebb egyéni kézjegy bevitelével. "Minél nomádabbul kifejezni magam" - mondja egy interjúban, ami technikailag azt jelenti, hogy a papír ázott a Gangeszban, a festék iszappal és homokkal keveredett, majd a tűző napon száradt. A falakat szinte beborítják a két sorozat, a Lélekvándorlás és a Folyamútkönyv lapjai, több sorban egymás fölött, és a könyvszerűen kezelt falfelületet egy-egy nagyobb méretű festmény vagy fölülről belógatott vászon teszi installációjellegűvé. A háromszög alakú vásznak ideális helyszíne a Kiscelli Múzeum volt 1994-ben, mert ott a spiritualitás úgyszólván a falakból jött, a festett felületnek már alig kellett tennie valamit. Itt, a fehér falak között nehezebb elérni hasonló élményt - föltehetőleg ezért vagy ezért is van szükség zenei segítségre.
A Ganga könyvmunka négy kötetét tárlókban helyezték el. A nagyméretű, vastag merített papírlapokból álló nyers könyveket 2004-ben vásárolta Swierkiewicz, és a Gangesz forrásvidékének hatására Újdelhiben kezdte őket képekkel megtölteni, illetve átalakítani. Ha festést mondanék, az nem volna pontos, mert az egyenként 51 dupla oldalas könyv, amelyet a későbbiekben mindenhová magával vitt, és ott dolgozott velük, ahol érte, például Stuttgartban, szóval ezek a könyvek inkább valamiféle beavatott tárgyaknak tekinthetők, mintsem festett felületeknek. Biztosan van, aki érti, ezért mondom, hogy tematikusan M. Gandhi három majom talizmánjának, a vak, a néma, a süket (és a negyedik, a mindentudó) majomnak van alárendelve a 404 oldal. De írott szöveg csak a Vak Majom könyvnél van, Foucault álomról szóló esszéjéből föliratozva. Hogy a könyvlapok ne csak a nyitott oldalaknál legyenek láthatók, a kiállításon vászonra ki is vetítik őket.
A kiállítás olyan lassú, mint Swierkiewicz beszéde. Az upanisádokat olvasva elkapja az embert a szövegek ritmusa, és a tizedik után már alig emlékszik a sajátjára. A szakralitás iránt kevéssé fogékony látogató is úgy érzi, hogy fehér európaiként összemegy a hit és a vallás kizárólagos és elementáris tradíciójától, hogy beszippantja az időben rejlő társadalmi formákkal mit sem törődő ősiség, egyszóval megérzi a mítoszok történelmen kívüli erejét.
Aztán, mire kellően elringott, a pragmatikus valóság után nyúl. Az egyik sarokban festőállványba képszerűen beépített monitoron fut Swierkiewicz Indiában fölvett 120 perces filmje a Gangeszhez kötődő beavatási szertartások képeiből. Fél óra után is nézném tovább, de "nem moziban vagyunk, ez múzeum!" - kiált fel a női teremőrség; az emelkedettség átélése csak állva megoldható. A főnökség nem szereti, mondja ugyanolyan zordul, és azért ad egy széket - de már nem ugyanaz.
Petőfi Irodalmi Múzeum, május 2-ig
